A kincs, amelyet mindenki birtokolni szeretne, tulajdonképpen nem egyszerűen a halhatatlanság, hanem sokkal inkább a boldogság. Mai kultúránk a boldogság forrását a sikerességben, illetve ennek lehetőségében látja. A legnagyobb lehetőség, úgy tűnik, a puszta életkorból adódik, ezért logikus, ha a fiatalságot akarjuk örökre birtokolni.
A kutatások iránya az idők folyamán az életmódbeli és táplálkozási kérdésekről némiképp a genetikára tevődött át; ha az eleve meghatározott mederben folyó – vagy inkább annak képzelt – emberi életet nem a csillagok állása határozza meg, ha magunkban hordozzuk sorsunkat, akkor a program csakis az örökítést szabályozó génekben lehet.
Márciusban röppent fel a híre, hogy a Massachusetts Institute of Technology egyik munkatársa felfedezte: egy gén a hosszú életért felelős, amelyről korábban már tudták, hogy az élesztőben a hosszú életet irányítja, ugyanezt teszi egy állatnál, a közönséges orsóféregnél is. Kis szépséghibája a dolognak, hogy a gén általában akkor hosszabbítja meg az életet, ha az állat nem kap enni. Az öregedéskutató Leonard Guarente rögtön megpróbálta hasznosítani felismerését, és nemrég alapított egy céget Cambridge-ben, a beszédes nevű Elixir Pharmaceuticalst, hogy ennek segítségével fejtse meg a nagy titkot.
Ha az örök élet titkát megfejteni akarók sok évezredes megfigyeléseit nézzük, a géntechnológia valóban fordulatot jelent gondolkodásunkban. Mind ez ideig ugyanis vagy életmódbeli, táplálkozásbeli tanácsok születtek, vagy pedig valamiféle csodálatos anyag bevitelével gondolták megvalósíthatónak a vágyva vágyott célt.
Az életmódnak mindenekelőtt mértékletesnek kell lennie. Haec tria: mens hilaris, requies, moderata dieta – azaz: lelki derű, nyugalom, mértékletes étrend. Ez az évszázadok bölcsessége, a hosszú élet titka. A mértékletességnek persze igen sok módja van; és a hosszú életű emberek esetében inkább az extrém példákat jegyezte föl a történetírás. Ráadásul sok „mértékletes” életet élő valójában aszkéta, akinek célja nem a földi élet meghosszabbítása, hanem az örök élet elnyerése. Ilyen szent volt András és Benedek, akiknek legendáját Mór püspök jegyezte föl. András Zoerard néven Lengyelországból jött Pannóniába, és bár hosszú földi életet rablók támadása miatt nem élhetett, önmegtagadásának módja alapján fogalmat alkothatunk a középkori aszkézisről. András ugyanis nagyböjt alatt mindennap csupán egyetlen diót evett, de közben az erdő magányában fejszéjével keményen dolgozott, éjszaka pedig alvás helyett virrasztott.
A nehéz fizikai vagy szellemi munka amúgy is különleges táplálkozást követel, kivált, ha a dolgos ember egyben hosszú életre pályázik. Egyes feljegyzések szerint például Newton (1642–1727), aki nyolcvanöt esztendejével szép kort ért meg, szellemi munkája közepette erős diétára fogta magát, és csak kenyéren és vízen élt, amit elvétve tett változatossá némi csirkehússal. Az eredmény – mondhatnánk – magáért beszél; ám alighanem kissé túlzó következtetés lenne Newton tudományos munkásságát táplálkozási szokásaival magyarázni.
Már az Ószövetségben is szerepelnek hosszú életű emberek. Elsőként magát Matuzsálemet kell megemlíteni, akiről a Teremtés könyvében olvashatunk: „Metuselach 187 éves korában nemzette Lámechet. Metuselach Lámech születése után még 782 évet élt, és fiai meg lányai születtek. Metuselach egész életkora 969 esztendő volt, akkor halt meg.” (Ter 5.26–27.) Sokan és sokféleképpen értelmezték e szokatlanul hosszú életkort, egyesek az eltérő időszámítással magyarázták, mások szerint a bibliai szövegnek szimbolikus értelme van. De voltak, sőt talán vannak is olyan magyarázatok, amelyek szerint nem lehetetlen a 969 esztendeig tartó életkor, csupán a civilizációs ártalmakat kell elkerülni. (Ennek némiképp ellentmond, hogy a természeti népek körében alacsonyabb az átlagéletkor, mint a civilizált társadalmakban.) A természetes életmód csodás hatása magyarázná azt a vélekedést, hogy a Kaukázus népei körében oly gyakori a hosszú élet. Érdekes, hogy már a XIX. század első felében foglalkoztatta az embereket a titokzatos Oroszország lakóinak átlagéletkora. Egy 1831-es újságban például ezt olvashatjuk: „Orosz országban legtöbb éltes koru emberek vannak. A’ mult esztendöben ez országban 947 személy halt meg 100 esztendön feljül; és nevezetesen 202 személy 100–110 esztendö között; 98 személy 110–120ig; 52 személy 120–125ig; 21 személy 125–130ig; és egy személy 135 esztendős korára.” A százhetven esztendős hír azonban nem szól sem Oroszország lakóinak akkori számáról, sem pedig arról, hogy milyen anyakönyvezési gyakorlat volt akkoriban, vezették-e a templomokban a kereszteltek könyvét; általában: hogyan állapították meg e matuzsálemek életkorát. Vannak ugyanis, akik szerint még az elmúlt száz esztendőben sem volt korrekt nyilvántartás, nemhogy a XIX. században vagy még korábban. A legidősebb ember, akiről a hír szól, 1695-ben születhetett, és 1830-ban halt meg. Mecsnyikov könyvében még a 135 esztendős matuzsálemnél is idősebb, 185 esztendőt megért embert említ. Sajnos az ő adatainak megbízhatóságához is férhet némi kétség.
A természettel összhangban leélt élet egyik legfontosabb része a táplálkozás. Az evés-ivás mérséklésével igyekezett életét meghosszabbítani a XVI. században Lodovico Cornaro. Beszélgetések a józan életről (Discorsi della vita sobria) című könyvecskéjét kilencvennyolc éves korában jelentette meg, és saját tapasztalatait összegezte benne. Egy fiatalkori betegségét követően, harmincöt éves korában lépett az egészséges élet rögös, ám hosszú útjára. Gondosan ügyelt a mértékletességre, és naponta csupán 348 gramm ételt engedélyezett magának. Később azonban ezt is soknak tartotta, és áttért a napi két tojássárgájára. E technikával 104 éves koráig sikerült elélnie, és 1556-ban szenderült jobblétre. A mai orvosok valószínűleg nem tartanák különösebben egészségesnek e szokatlan diétát, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy Lodovico Cornarót nem csupán az eljárás, hanem az eljárásba vetett hite is éltette. És ez mindennél fontosabb: Csehov Cseresznyéskertjének öreg szolgája, Firsz meg van győződve róla, hogy hosszú életét a napi rendszerességgel elfogyasztott késhegynyi pecsétviasznak köszönheti. Az emberi lelket oly jól ismerő Csehovnak bizonyára ebben is igaza volt.
Nagyon különös és erős hittel rendelkeztek azok az emberek, akiknek szent meggyőződésük volt – Rousseau és a felvilágosodás hatására –, hogy az emberi életkor a civilizációs ártalmak következtében csökkent a mostani, szomorúan alacsony mértékére az ősidőkhöz képest. Ezért alakult meg egy különös társaság Skóciában, amelynek tagjai a természet törvényei szerint kívánták leélni hosszú és háborítatlan életüket. Egyszerűség evésben és ivásban; mértékletesség az élet minden területén – ez volt a fő elvük. A társaság tagjai úgy gondolták, hogy az emberi testet semmilyen részében nem szabad megcsonkítani, ez ugyanis a természet ellen volna, ezért hajukat, szakállukat nem nyírták, körmüket nem vágták. „Ezen társaság rendszabásai főként arra czéloznak, hogy hosszú életre jussanak, és a föld javaival bölcsen éljenek” – szól a korabeli tudósítás. Sajnos eredményeikről már nem sikerült adatot találni...
A szent cél érdekében egyes kultúrákban száműzték a táplálkozásból a húsételeket. A vegetarianizmus Európában is nagy múltra tekint vissza: a már említett XVIII. századi elgondolások nyomán, Rousseau „vissza a természethez” elvét követve terjedt el. Hívei radikális életmódbeli változásokat követeltek, és nem csupán a húst, de minden káros szenvedélyt száműztek életükből. Az egész társadalom megjobbítását földreformok útján akarták elérni. A vegetarianizmus modern kori története a XIX. századig nyúlik vissza: Angliában 1811-ben alapították meg az első vegetáriánus társaságot. A húsmentes táplálkozás hullámzó népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy a Révai-lexikon vonatkozó címszava mint teljesen túlhaladott, idejétmúlt dolgot említi...
Nem szeretném magamra haragítani a homeopátia lelkes híveit, de e helyt kell megemlítenem Samuel Hahnemann (1755–1843) esetét is, aki ugyan „mindössze” 88 esztendőt élt meg, ám ezt a kor egészségügyi viszonyai mellett hosszúnak nevezhető életet szüntelen munkálkodásban töltötte, és napjainak számát a saját gyógymódjába vetett hite is szaporította. A mai homeopátia ugyan sokban különbözik Hahnemann hasonszenvi gyógymódjától, de abban nem, hogy a hívei éppúgy teljes hittel fordulnak a gyógymód felé, mint a meisseni orvos követői. Hahnemann fő elve a similia similibus curantur volt, azaz: hasonló a hasonlótól gyógyul. Maga az elgondolás ősrégi, a középkorban Paracelsus és Basilius Valentinus is eszerint gyógyított. Magyar híve, Argenti Döme Pest megyei tiszti főorvos a századfordulón így foglalta össze a homeopátiás kezelés lényegét: „Ugyanazon orvosság, mely egészségesek által nagy adagban bevéve, azoknál bizonyos változásokat hoz elő – hasonló változások jelenlétében használandó a betegnél kis adagban.” Nálunk, Magyarországon Hahnemann már életében lelkes követőkre talált; Gyöngyösön a közkórház a homeopátia elvei szerint működött, halálakor pedig Vörösmarty írt epigrammát emlékére. „Eddig anyag harcolt anyag ellen a bús beteg ágyán, / S durva csatájok közt kín vala élni tovább. / De te jövél, s a parányokból felidézted az alvó / Szellemeket, s küldéd mesteri bűvöd alá. / S újra szelíd nemtők kisérik az emberiséget, / És a halál retteg gyötreni áldozatát...” Legalábbis egy ideig – tehetnénk hozzá Vörösmarty verséhez.
A vegetarianizmus speciális formáját jelentette a bicsérdizmus. Ma már egyre kevesebben ismerik Bicsérdy Béla (1872–1951) nevét, aki Lodovico Cornaróhoz hasonló módon egy krónikus betegségből való kigyógyulás vágyával alkotta meg az egészséges életmódra vonatkozó elméletét. Legjelentősebb műve a következő, sokatmondó címet viseli: „A halál legyőzése. Az életnek évszázadokig terjedhető meghosszabbítása. Makrobiótika. A vénülés és az összes betegségek leküzdése minden életkorban kizárólag természetes úton.” Ez a nagy érdeklődésre számot tartó mű 1924-ben látott napvilágot Fogarason. Bicsérdy művei ma is kelendők, ezért a közelmúltban reprint kiadásban is megjelentek. A módszer pedig, amely sikert és hosszú életet ígér, nagyon egyszerű: kerülni kell a húsételeket, s a zöldséget és gyümölcsöt is csak nyersen és frissen szedett állapotban szabad fogyasztani. Ez az elmélet alighanem a felvilágosodás korabeli nézet kései változata.
Bicsérdy is szép kort ért meg hetvenkilenc évével, ám mindez eltörpül a leghosszabb életű magyar házaspár, Robi Jónás és felesége, Sára életkora mellett. Az élemedett korú emberpárról a Hasznos Mulatságok tudósít. Az írás ismeretlen szerzője a Prága melletti Lissa kastélyában talált egy rajzot, amely „egy felette koros, de színre még erős és egésséges magyar házaspárt ábrázol nemzeti paraszt ruhában; ez alatt a’ következő értelmű német írás még jól olvasható: Robi Jónás, 172 esztendős korában, és Sára, ennek felesége, 164 esztendős... házasságban élnek 147 esztendő óta, mind a ketten születtek, és laknak Szadalon, Karamsebes kerületében, a’ temesvári bánátusban. (...) Anno 1731 még életben voltak.” Az eset a kuriózumok iránt érdeklődő Ráth-Végh István érdeklődését is felkeltette, és utánajárt a dolognak. Úgy tűnik, ezúttal nem lódított a korabeli sajtó, és a karánsebesi házaspár valóban ilyen szokatlanul hosszú életű volt. Huszonöt éves volt a férfi, amikor örök hűséget esküdött tizenhét esztendős párjának. Ezt követte száznegyvenhét év boldog házasságban... A titok nyitja ezúttal is a mértékletes táplálkozásban és egy különleges diétában rejlett: „Az eledele mind a kettőnek volt Téj és hamu alatt sült Török búzából való pogátsa. Aki tehát hosszú életet akar élni, tanúllyon ezeknek példájokkal szükön és mértékletesen, kenyérrel s téjjel, és ennek fogyatkozásában vízzel élni.” Talán mindez nem is butaság, és összhangba hozható a koplalásra fogott orsóféreg esetével.
Az életmódbeli változtatásokkal és a tagadhatatlanul kényelmetlenséget okozó nélkülözésekkel szemben van az egészség és fiatalság megőrzésének több más módja is. Ezek közül a legegyszerűbb, ha az ember minden különösebb erőfeszítés és külső eszköz igénybevétele nélkül egyszer csak megfiatalodik, mint a szarvas. Van, akinek ez csak részlegesen sikerült, de az eredményt ilyen fontos kérdésben még akkor sem szabad lebecsülnünk, ha csupán mondjuk a haj fiatalodott meg. Ilyen esetet jegyzett föl a Magyar Házi Barát minden bizonnyal szavahihető tudósítója 1840-ben, aki szerint egy hatvanesztendős asszony Kentben előbb teljesen megkopaszodott, majd váratlanul új haja nőtt, „melly egészen a kisded’ hajához hasonlít”.
Ennél sikeresebbnek kell tartanunk a monviedrói apáca-fejedelemnőt, aki százesztendős korára lett váratlanul ifjú. Sűrű fekete haja nőtt, fogai is kibukkantak, bőre ismét feszessé, fiatallá és ránc nélkülivé vált. Egyetlen probléma az esettel, hogy nem ismételhető meg, mivel a szerzetesnő maga sem tudta, minek köszönhető e szokatlan természeti tünemény.
A megfiatalodás másik útja, amely nem kíván lemondást és hosszú koplalást, a természetes életerő átvitele. Erre a próbálkozásra bibliai példa is van, a Királyok könyvének elején ezt olvassuk: „Dávid király éltes öreg lett; hiába burkolták takaróba, nem tudott fölmelegedni. Szolgái ezért így szóltak hozzá: Kell keresni urunknak és királyunknak egy fiatal leányt, aki szolgálatába áll a királynak, és gondját viseli. Ha kebleden pihen, urunk és királyunk fölmelegszik. Izrael egész földjén keresték hát a szép lányt. Így bukkantak rá a sunemi Abiságra, s el is vitték a királyhoz. A lány igen-igen szép volt, gondját viselte a királynak és szolgálta, a király azonban nem hált vele.” E leírás a történelem folyamán többször is tettre késztette a megfiatalodni vágyókat, az ezerhétszázas évek Párizsában valóságos intézménnyé vált a szunamiták „kölcsönzése” öregurak számára; egy „melegedés” 18 frankba került. De a gyógymód eredményességét a XX. században a hírhedt náci orvos, Mengele is ellenőrizni akarta, aki magyar cigányokon végzett borzalmas kísérleteket az egyik fogolytáborban.
A megfiatalodás eszközét jó- és rosszhiszemű orvosok és sarlatánok sokasága kereste és keresi mindmáig. A sebészek eleinte vérátömlesztéssel kísérleteztek; már a XVII. században úgy gondolták, hogy az idős ember vérét ifjúéval kell kicserélni, és a páciens menten megfiatalodik. Mivel vérkészítmények ekkor még nemigen voltak, az első próbálkozás egy fiatal bárány vérével történt. Különös módon Jean Denis és Emmerez 1667-es pró
Galatasaray
Sallai remek megmozdulása után teljes összeomlás: kitömték a Galatasaray csapatát a BL-ben
