Mint vérbeli színésznőnek, lényegében a munkájához tartozik az exhibicionizmus, bár állítólag nemcsak azért a fránya pénzért, hanem puszta kedvtelésből is fel szokott vonulni a szambázó karneválokon – természetesen monokiniben. A ledér matróna csöppet sem találja a mutatványt komikusnak – a méltán morcos családra való tekintettel halálosan komolyan visszautasította például az altesti realitásokat szemléltető fotózási pózokat. Brazília persze forróbb éghajlatú ország, az Egyenlítő környékén magas a páratartalom – mégsem magyarázza a különbséget, ami az örökifjú latin-amerikai hölgynek és mondjuk Zalatnay Saroltának (korunk Szemérmetes Erzsókjának) a produkciója között mutatkozik. A mi kis regionális Playboy-szenzációnk még bőven belül van a nyugdíjkorhatáron, sőt lelkes találgatásokra szolgáltat okot a látványtervezők által felhasznált szilikon mennyiségéről – senki szót nem ejt azonban arról: a közéleti magamutogatásban vajon mi a tűréshatár. A politikai gerontokraták (kéretik nem összetéveszteni az előrehaladott tisztes életkorral – ez az aggastyánság kifejezetten a megavasodott világmegváltó eszmék makacs zászlótartóira vonatkozik) jobb híján még a „juventokrácia” fogalmát is megalkották, feledve, hogy az általuk annyiszor letaknyosozott vetélytársak időközben már megették kenyerük javát, s észrevétlenül három-négy gyermekes családapákká lettek. Vetkőzni persze mindaddig bárkinek lehet, amíg mutatkozik érdeklődés a mutatvány iránt, s amíg más, jó ízlésű emberek esztétikai közérzetét nem zavarják vele. Miért érzi mégis az ember az önmagukat túlélt, elvirágzott komikák folyamatos felajánlkozását idült politikai pornográfiának?
Egy színésznőnek létszükséglet, hogy imádja a nagyérdemű. Ezért az érzésért már-már emberfeletti áldozatokat is képes hozni (itt most szakadjunk el a szereposztó dívány közhelyes legendájától): vidékre szerződve például engedelmesen leül a színészklubban a helyi lap kultúrrovatának gyakornokával közszolgálatilag cseverészni. Az új színházi igazolások szűkszavú portréjának megrajzolása emberemlékezet óta az újságíró-gyakornokok feladata (feltéve persze, hogy nincs a művésznek legalább egy Jászai-díja, mert akkor a rovatvezetőé a zsákmány). Ma is előttem van a huszon-egynéhány év előtti kép: megilletődötten ülök szemben a fiatal színésznővel, aki csupa ideg, csupa vibrálás; egyik cigarettáról a másikra gyújt. Nem igazán az ő városa Debrecen: egy évad után úgy tűnik el a Csokonai Színházból, hogy semmilyen emlékezetesebb alakítás nem fűződik a nevéhez. Hosszú évekkel később újságíróként bukkan föl – bár előbb egyszerű névhasonlóságnak vélem a dolgot. De nincs mese: ő az. E szerepében harcosan liberális, írásaiból süt a meggyőződés az eszme végső diadalát illetően, továbbá a megvetés mindazok iránt, akik ezt a mindent elsöprő igazságot kétségbe merészelik vonni. Buldogtermészetű, s csakis a nagyvadak érdeklik szenvedélyesen. Legutóbb az Orbán-bányákra vetette rá magát: egy kolumnát hordott össze a liberális napilapban, anyagszegénység miatt a megfigyelési ügytől indítva az írás ívét. A szerkesztők (akik kezüket-lábukat törték, hogy valamiféle muníciót szolgáltassanak a rendkívüli parlamenti ülés öszszehívásához, ami már-már kétségbeesetten komikus tematizálási kísérlete a választások előtt lassan kínos időzavarba kerülő ellenzéknek), nagyvonalúan „tényfeltárásnak” minősítették a nagy lélegzetű mószerolást, amely épkézláb politikai ellenérvek híján a miniszterelnök családját igyekszik korrupciós hírbe keverni. Bőven olvashatunk arról, mit olvasott össze a témában a művésznő, majd következik néhány vérszegény – ám kampányszempontból jobbára „értéktelen” – tény, többek között hogy milyen adatokhoz nem sikerült hozzájutnia. Az ellenzéki publicistákat – akik abból indulnak ki, hogy egy kormányfő rokonsága inkább csak ne vállalkozzon; ne zörgesse a harasztot akkor sem, ha máskülönben övé az erdő – legalább tisztelni lehet karakán véleményükért (még akkor is, ha jobbára szelektív erkölcscsőszök, s a leleményes szocialista rokoni privatizációkra, szabad demokrata elvbaráti lenyúlásokra korántsem olyan érzékenyek). Az ilyesfajta „tényfeltárás” viszont csupán kollegiális szégyenkezést támaszt az emberben: már csak azért is, mert a kollegina alkalmasint egy másik tényfeltáró cikkben kezd el bányászkodni. A bányaművelés ehhez képest tiszta ügy: ha kiürül egy bánya, nincs mit tenni – legfeljebb rockfesztivált lehet benne rendezni. A tényfeltáró bányászkodás viszont a jelek szerint megújuló erőforrás, amelyhez az ismétlésre épülő előadó-művészi rutin minden további nélkül hasznosítható. S hogy mindennek a tényekhez, s pláne a tisztes újságíráshoz vajmi csekély a köze? Istenem. Egy láncdohányos színésznőnek a világot jelentő deszkák hiányában is létszükséglet, hogy imádja a nagyérdemű.
Zsidózástól harsog a média. (A média, és nem az ország. Az ország túlnyomó része – zsidók és nem zsidók – nyaral vagy dolgozik, esetleg szomorkodik vízipólósaink felemás fukuokai szereplése miatt.) Két radikális erő jár az élen ebben: a MIÉP fölöslegesen visz politikát egy szimpla kultúrpolitikai botrányba (fotexizált Fradi), az SZDSZ pedig rögtön „a demokrácia erőpróbájáról” vizionál, valahányszor nyilvánosan és látványosan konfrontálódhat a MIÉP-pel. (Az új liberális elmélet szerint a politikai arcvonal e két párt között húzódik. A Fidesz és az MSZP meg a maguk együttesen nyolcvan százalékával bagatell, elhanyagolható tényezők.) A zsidózásba beszállt hat zsidó szervezet is, köztük az elegáns Mazsihisz, amelynek egyik vezetője korábban potenciális klubelnökként is szóba került az MTK-nál, így igazán elfogulatlanul kezelheti az ügyet. A Juszt-féle sajtóklub is hörög a nagy melegben: úgy antiszemitázik, hogy közben dekódolja a feltételezett zsidózást, minek folytán maga is expressis verbis zsidózik. Mészáros Tamás (aki saját bevallása szerint nem ért a focihoz), lazán összekeveri az MTK-t az Újpesttel, a Fradit meg szakértő módon virtuálisnak, gyakorlatilag nem létezőnek minősíti. (A tavalyi szezon bajnokát.) Elegem van. Nem érdekel már, kinek mi a kínja, nem érdekel a MIÉP a krónikus zsidófóbiájával, nem érdekelnek a zsidó hivatalnokok meg a hivatásos sajtóliberálisok a mesterségesen csiholt antiszemitafóbiájukkal, akiknek úgy kell a szellemi túléléshez néhány félművelt, szurkolónak álcázott szlogenharsogó és transzparensfestő véglény infantilis csasztuskája, mint egy falat kóser kenyér. Olyan országban szeretnék élni, ahol úgy mehetek el a barátaimmal sörözni, hogy legfeljebb mellékesen, folklórként hangzik el, ki közülünk a sváb, a jász vagy a zsidó. Olyan országban szeretnék élni, ahol a hírek évtizedek óta kényszeresen nem a közel-keleti helyzettel kezdődnek, s csak akkor kapnak helyet a hírblokk megfelelő helyén, ha tényleg történik valami érdemleges, ami közvetlenül érint bennünket. Minden hátsó gondolat nélkül büszkélkedni szeretnék azzal, milyen remekül muzsikált Illényi Katica a társaival a nyár esti klezmerkoncerten a Hadtörténeti Múzeum udvarán. (Él jiddis, áll Buda még.) A szívemből szólt. Ilyenkor jó magyarnak lenni. Ilyenkor jó lenni.
Ami el tud romlani, az el is romlik – mondta Murphy, pedig nem is járt a Művészetek Völgyében. A kapolcsi napok (sokak számára a Pepsi Sziget előrendezvényeként) az új évezredre látványosan kinőtték a barátságos Balaton-felvidéki falvakat: a művészeteket maga alá temette a motorizált tömeg. Az autóstoppos fiatalok nem győznek panaszkodni: a korábbi évekkel ellentétben pénzt kérnek a falusiak a puszta sátorhelyért is; a családias időzést, stílusos ejtőzést pedig felváltották a profitcentrikus sörsátrak meg a kultúrsznobok rohama. Azért az ember valamit még megérez a rendezvény eredendő varázsából a taliándörögdi klastromrom tövében, a Budapest Ragtime Band zeneparódiáit vagy Szőke András „divatdiktátori” szövegét hallgatva – ám később, miközben azelőtt sosem járt, dugókerülő rejtekutakon próbál az ország egy másik pontjára eljutni, hajlik arra: nemcsak a völgyet, de az országot is kinőttük. De kibírjuk-e vajon fizetni mindnyájan a sátorhelyet a Művészetek Országában?
Galatasaray
Sallai remek megmozdulása után teljes összeomlás: kitömték a Galatasaray csapatát a BL-ben
