Refrénmondók, taktusverők

Midőn a törékeny filozófusnőt is odahúzgálták a kamerák elé, tudtam, hogy ráerősítenek. Futballügyben pesze ő sem jártas, viszont nagyobb nyomatékkal tudja kimondani a refrént: „ez nem tetszik Európának”. Az ellenzéki tábor érvkészletében momentán nincs gyakrabban ismételt szlogen. Úgy használják, mint gyönge szakács a vegetát: majd csak segít a vékony levesen. Egy baj van: előre tudjuk, mi készül a fazekukban. Ettünk belőle.
Régi recept náluk: amint lap- és műsorcsinálóik kifogynak minden érvből, előszedik nagy megmondóikat. Ilyenkor tűnik fel a tévében Heller Ágnes, ilyenkor íratják sokadik dolgozatát Fejtő Ferenccel. A messziről jött hitelesítők szabad kezet kapnak, azt írnak, és azt mondanak, amit akarnak, egy dolgot nem szabad kifelejteniük: legyen benne Európa. Az, hogy ami itt történik, nem tetszik az uniónak. Ez engem sért. Ez az én lebecsülésem. És még sokaké, akik jártunk már néhányszor a Lajtán túl, ki ösztöndíjasként, ki gyakornokként, ki kutatóként. Akik beszélünk nyelveket, olvasunk onnan való lapokat és könyveket. Tényleg úgy gondolják az ellenzéki lap- és műsorkészítők, hogy köztudottan baloldali emberekkel mondatják el nekem, mi európai és mi nem? Próbálják elhitetni, hogy a Lajtán túli világ olyan, mint egy hatalmas, egyszólamú kórus, melyben ők is tagok, s azért vannak itt köztünk, hogy betanítsák nekünk a ritmust, a dallamot. Azt, amire majd táncolni kell. Ők verik a taktust, mi meg ugrálunk. Így képzelik? Nem. Másról van szó. Elkezdődött a harc azokért, akik ritkán járnak a nyugati világ országaiban. Akik nem beszélnek nyelveket, és nem olvassák a kinti lapokat. Az ő megnyerésük most a cél, velük kell elhitetni, hogy csak kizárólag az európai, amit az ellenzék műsorai és lapjai annak tartanak. Azok a témák, az a hang, azok a megszólaltatottak. Aki tehát jót akar magának, pukedlizzen úgy, ahogy a fejtőferencek és a hellerágnesek mondják. És nem visszabeszélni, nem hazafiaskodni, és nem mindenáron szavazni jövő tavasszal. Így gondolják, és rosszul gondolják. Mert Európa más. Nem oly nagybetűsen „európai”. Az a német párt, melynek tegnapi első embere Horn Gyulára már minden kitüntetést ráaggatott, nemrég tervet készített, ami – nyilván hálából – odalökne minket a Balkánra, egy eszement államszövetségbe, melynek megvalósulása számunkra maga volna a tönkremenés.
Heller Ágnes erről az Európáról hallgat. Ahogy Fejtő Ferenc is, amikor például kiderült, milyen kemény tréningekkel készültek a szélsőbalos csoportok Európa-szerte Genova szétverésére. Ők pusztíthatnak, mi csak csukjuk be a szemünket, tapasszuk be a fülünket, és ne szóljunk semmit? De szólunk.
Elmondjuk például, hogy ez az ország, melyben a refrénmondók szerint sok olyan történik, ami nem tetszik az uniónak, egyre kedvesebb a Lajtán túliaknak. És miért? Nem az Európára, hanem a Magyarországra hivatkozók miatt. Akikről az a vélemény terjed Európa-szerte, hogy melegszívűbbek és vendégszeretőbbek, mint a nyugatiak. Háromtagú svájci család házat vett és letelepedett egy alföldi kisvárosban. A huszonéves fiú, Andreas Klaus mesélte a minap: „Eljöttek a barátaim Winterthurból, és csodálkoztak. Azt hallották, hogy ez itt a Balkán. Azóta tudják, hogy nem az, és azt is, hogy pár év múlva Magyarország gazdag lesz.” És jönnek csapatostul a szenvedélyes természetbarátok. Ők például azért, mert hallották, hogy nálunk az ország tíz százaléka védett, míg Ausztriában csupán egy. Itt még sok minden megvan, ami náluk elpusztult, mondják.
Mi jól érezzük itt magunkat, s jól érezhetné Heller Ágnes és Fejtő Ferenc is, ha nem akarnák mindenáron a taktust verni. Miért nem hagyják abba? Üres táncteremben ez úgyis nevetséges.