Sötét bagdadi éjszakák

Amikor július végén az iraki légvédelem kis híján lelőtt egy amerikai U–2S felderítő repülőgépet, ismét a média reflektorfényébe került a bagdadi rezsim és a nemzetközi közösség szembenállásának több mint egy évtizedes története.

Az a történet, melyet az epizódok és a műsorra tűzés száma alapján lassan történelmi szappanoperának lehetne nevezni.

A régóta húzódó konfliktusok mindig újabb és újabb arcukat mutatják, ám Irak esetében az Öböl-háború óta gyakorlatilag megszilárdult séma alapján zajlanak a történések, s ami az egészet tragikussá teszi, az éppen az, hogy mindez sokak véleménye szerint nem vezet sehová. Szomorú, de az egyetlen kézzel fogható és reménykeltő fejlemény, hogy Szaddám Huszein, bármennyire is egyenlőségjelet tesznek közte és az örökifjú ördög közt, napról napra öregebb lesz, következésképp a nevéhez fűződő, egyszemélyes politikai rendszer is közeledik a végéhez.

De miért is hagyja a nemzetközi közösség, hogy a veszélyesnek tekintett diktátor és országa dacoljon vele? A kérdés vonatkozhat az első látásra az átlagosnál keményebb politikát, elhúzódó háborút folytató Egyesült Államokra és Nagy-Britanniára is, hiszen fellépésüknek csak óriási költségei vannak, de az iraki rezsimet destabilizáló hatásuk aligha. Ebből következően elkerülhetetlen az újabb kérdésfelvetés, miszerint érdeke-e egyáltalán valakinek, hogy a jelenlegi helyzet gyorsan megváltozzon. Ha a nemzetközi politikai színtér valódi nagyjai – s itt elsősorban csak az Egyesült Államok jöhet szóba – sem rendelkeznek elképzelésekkel, akkor legalábbis gyanítható, hogy többségében a helyben maradásnak vannak hívei, bármilyen árat is ró ez az angolszász országok katonai költségvetésére, az iraki polgári lakosságra vagy akár a nemzetközi olajpiacra.

Hogy valami nincs rendjén, arról az iraki leszerelést ellenőrző ENSZ-csoport egykori fővizsgálójának minap elkészült dokumentumfilmje tanúskodik. Az Irak iránti elfogultsággal nem vádolható szakértő szerint a washingtoni vezetés az ENSZ-ben meglévő óriási befolyását használja fel arra, hogy ne derülhessen ki: Irak voltaképpen nem veszélyes, tömegpusztító fegyverprogramja gyakorlatilag nem mutat fel eredményt. Alig érthető félre a célzás, miszerint Irak állandó konfliktusban tartása a cél, nem pedig a diktátor eltávolítása. Konspiratív és a tömegtájékoztatásban megjelenő megállapításoknak többnyire ellentmondó gondolatok. Csak ott van a „bibi”, hogy mindezt a folyamatokhoz igen közel álló ember állítja.