Szent László solymásza

Mikor még bölények és őstulkok tiporták a pilisi réteket, jámbor remeték és kevésbé jámbor útonállók bújták a hegység sziklabarlangjait, fölöttük a levegőeget pedig rablómadarak szántották, szép számban vijjogott odafönn a mára csaknem eltűnt kerecsensólyom is, a szárnyasok királya. Nyelvészek meg történészek benne sejtik a nevezetes és titokzatos turulmadarat.

Kerecsen, bár megritkulva, előfordul ma is a Pilis ormai között. Boldogabb időkben címermadár volt, a vele való foglalkozás pedig megbecsült mesterség. Falunevek, Solymár és Kerecsend emlékeztetnek arra, hogy a ragadozó madarak eme fajtáival való tüsténkedés nemcsak kellemes időtöltés volt hajdan, hanem olyan megbecsült mesterség is, amelyért nemesi cím dukált. A megbecsült mesterségek művelői általában nemesekké avanzsáltak az idő múlásával.

Ami a solymászokat illeti, történetüket akkurátusan megírták már a historikusok és az egykori „orvmadárröptetők” büszke utódai, ahogy a jó emlékű Herman Ottó nevezte őket. Régi metszeteken szemügyre vehető, ahogy a büszke vadász a karján viszi kedvenc szárnyasát, de metszetek ide, megfakult fotográfiák oda, láttam én olyan solymászábrázolást is, amely párját ritkítja. Történészek és mai solymászok – ahogy mondani szokás – megnyalnák mind a tíz ujjukat, ha ismernék. De ez legyen az ő bajuk.

Az viszont az én bajom, hogy itt magyarázkodásba kell bonyolódnom. El kell mondanom: van nekem egy barátom, akit „nyurga költőként” szoktam aposztrofálni. Ez a jótét és extravaganciával fölös mennyiségben megáldott lélek pedig, ahogy a költők általában, csak akkor poéta, ha verset ír. Márpedig ő ritkán ír – igaz, akkor kitűnőket –, ezért aztán a múzsátlan időszakokat is ki kell töltenie valamilyen foglalatoskodással. Ahogy a költőknek általában kell valamilyen időtöltés, bolondéria – mai szóval: hobbi – életük üresjáratait áthidalandó, amely az én hoszszúra nyúlt poétám esetében az ősleletek gyűjtése. Csillámló faopáloké, római kori cseréptörmelékeké, középkori patkószögeké meg egyéb limlomoké.

Hogy mindennek mi köze a solymászathoz? Nos, csak annyi, hogy az én poétám rábukkant nemrég a Pilis rejtett zugában egy középkori kastélyra. Az persze talán túlzás, hogy „rábukkant”. A régészek ismerik az ominózus „lelőhelyet”, bele is túrtak a földjébe a maguk szakszerű módján, de az ő szakmai akkurátusságuk aligha vetélkedhet az én poétám elszánt szenvedélyével. Ő ugyanis a már „kikutatottnak” nyilvánított környéket járva megfordított egy kődarabot, amely üres coca-colás üvegek, konzervdobozok és nejlonzacskók társaságában hevert a porban, s annak hátoldalán csodálatos jelenetet pillantott meg. Egy lóháton kuksoló solymászt.

Különös, gnómszerű arc nézett vissza rá kimeredt szemekkel, amelyek fölött a jellegzetesen hegyes solymászsüveg parádézott. Lenn pedig, a vadász orvmadarat emelő karja alatt olyan hegyes csizma ékeskedett – óriási, csillag alakú sarkantyúval megtoldva –, hogy a legfinnyásabb mai cirkuszi pojáca is megirigyelhetné érte. Van valami rusztikus báj és lendület ebben a Szent László kori lovasban – mert hogy a rommá lett kastély a lovagkirály idejéből való, azt az én nyurga poétám tüstént kinyomozta.

Mélyen karcolt, hol vastagabb, hol vékonyabb vonalakkal jelzett solymászalak látható az ódon csempedarabon. A karcsúbb meg az erőteljesebb vonalkák muzikálisan illeszkednek, ám csak a központi jelenetre koncentrálnak, a környezet és a háttér nincsen ábrázolva, ha csak a környéken kallódó egyéb kályhacsempék maradékait nem tekintem díszes környezetnek, mert ezek lehettek a solymász holdudvarának alkotórészei, lehanyatló szarvasfigurával, háromfejű sárkánnyal, margarétafüzérrel és angyalszerű, nemtelen kerubbal ékesítve, amelyekből gondos kutakodás után szintén megtalált néhányat az én elszánt poétám. Rusztikus, barnult cserépdarabokat. Némelyik kopott és csorbult. Ám ha figyelmesen nézi az ember, meghallja a kerecsensólyom szárnyainak zúgását, meg tán a Szent László kori erdő szélsuhogásából is megérezhet valami keveset...

És hogy mindebből mi a tanulság? Sejtelmem sincs. Talán csak az, amit a kitűnő Zolnay László mondott válaszul hajdan egy régész-hivatalnoknak, aki az ő dicséretes munkálkodását nem tartotta eléggé szakszerűnek, s ezzel szólta le szépen sorjázó leleteit: „A szerencse fia!” Mire Zolnay a maga szelíd humorával csak ennyit mondott: „Aki keres, talál...” Mert az igazi leletek csak annak mutatják meg magukat, aki méltó rá.

Amiből ennyi tanulság azért mégiscsak levonható: nem árt, ha az ember megfordít egy követ, amely hajdani romok közelében kallódik a porban.