Történetfilozófia és a közös lényeg

Ideológiai csatározásoknak esett áldozatul Joó Tibor életműve és maga a szellemtörténet, amelyre a marxizmus már a háború éveiben a „fasiszta” címkét ragasztotta, hogy még a hozzá nem értő elvtársak is elvi bizonytalankodás nélkül tudják elítélni. Némi problémát okozott ugyan annak a megmagyarázása, hogy a „fasiszta” szellemtörténetet művelő és Magyarországon terjesztő Joó hogyan lehetett harcos antifasiszta, a propaganda mégis a szellemtörténet teljes kirekesztését és elhallgatását eredményezte.
Márpedig Joót fasizmussal aligha lehet vádolni. 1944 elején a Magyar Nemzetben jelent meg Baráth Tibor Az országépítés filozófiája a Kárpát-medencében című könyvének éles bírálata; és már 1939-től kezdve publikált Pethő Sándor frissen alapított lapjában; a Nyugat 1941-es átalakulása után pedig egyre rendszeresebben jelentek meg itt írásai. Ez az időszak volt pályája csúcsa. Könyvei, írásai ma már nehezen hozzáférhetők, ezért is fontos, hogy az Ister könyvkiadó Magyar Minerva sorozatában egykötetnyi válogatást adott ki műveiből.
Joó Tibor rövid életén nyomott hagyott a század. 1901-ben született Kolozsváron, és 1918-ban, a román megszállás elől menekült Szegedre, ahol Bartók Györgytől tanult filozófiát. 1928-ban doktorált, majd a szegedi egyetem könyvtárosa lett. Később Budapestre költözött, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában dolgozott, és a Pázmány Péter Tudományegyetemen a történetfilozófia magántanára lett. 1934-ben és 1940-ben Baumgarten-díjat kapott.
Ma már szinte teljesen érthetetlen, hogy a szellemtörténet mitől vált fasisztává a marxista főideológusok szemében. Az idők múlásával és a diktatúrák föllazulásával később némiképp finomítottak a kirekesztés indoklásán. Az Új magyar lexikon szócikke szerint például a szellemtörténet a „polgári történetírásnak az imperializmus korára jellemző reakciós ága... Alapvetően haladásellenes; tagadja a társadalmi-gazdasági fejlődés törvényszerűségét és a gazdasági alap elsődlegességét.” A kirekesztésnek szomorú következményei lettek a magyar tudományosságra nézve. Azok a jelentős irodalomtörténészek és történészek, akik az 1950 és 1990 közötti időszakban alkottak Magyarországon, a műveikre sokszor kényszerből erőltetett marxista védőburok alatt többnyire pozitivista módszerrel dolgoztak. A szellemtörténet szinte nyomtalanul tűnt el, míg a pozitivizmus búvópatakként élt tovább; történelemfilozófia pedig csak egyféle létezhetett. (Később a titkolt pozitivizmust újabb irányzatok, például a strukturalizmus váltották fel részben.) Ennek az egyoldalúságnak a hatásai ma nem is annyira a szaktudományok területén érzékelhetők, mint inkább az oktatásban.
Joó Tibor A korszellem mint történetfilozófiai kérdés című írásában a szellemtörténet vizsgálódási aspektusát így látta: „Az újabb történetszemlélet alapvető belátása, hogy a történeti életben minden összefügg, hogy a kulturális, sőt általában az emberi funkciók egy térben és időben adott körön belül viszonossági viszonyban vannak egymással, organikus egészet alkotnak; sőt még mélyebbre látott, és felismerte, hogy ennek alapja egy közös lényeg, amely a történeti élet forgatagában élve fejlődik ki.” Tragikus, de jellemző, hogy a partikuláris elveket valló, de totális hatalomra törő politikai irányzatok hogyan tudták a magunk mögött hagyott században megsemmisíteni a totális elvekre törekvő, de partikuláris hatalomra igényt tartó eszméket.
Nem először fordult elő a magyar történelem folyamán, hogy egy virágzásba boruló szellemi áramlat külső hatásra lett az enyészet martaléka. Joó Tibor A hűség kora című írásának elején megrázó gyerekkori élményét beszélte el saját korának metaforájaként. Egy vidéki színház előadásán volt, a színpadon csodálatos, tarka jelmezekbe öltözött emberek szerepeltek, amikor egyszer csak robaj hallatszott, a színfalak leszakadtak, minden összedőlt. „Az előbbi tündéri kép helyén fejveszetten rohangáló tömeg maradt, a háttérben rossz ruhás alakok tűntek fel, a színfalak mögötti világ is előtárult kopottságával, mocskával, összevisszaságával, minden összekeveredett, semmi sem volt többé a helyén, és végül szédítő zűrzavar nyelte el a két világot, mígnem a függöny legördült.” Így írta le korát a Magyar Nemzet hasábjain 1943. október 14-én; de így érezhetünk mi is a Theatrum Mundi tíz esztendővel ezelőtti összedőlését megélve. Talán még a magunk mögött hagyott két diktatúra kulcsfiguráinak infernális kavalkádját is észrevettük; a teljes zűrzavart, ami azonban nem haláltánc volt, hanem átlényegülés.
Joó Tibor a szellemtörténet magyarországi megsemmisülését, a függöny legördülését már nem érte meg: 1945-ben, Budapest ostromának utolsó napjaiban egy bomba repeszei sebezték halálra.
(Joó Tibor: Történetfilozófia és metafizika. Válogatás, bevezető tanulmány: Filep Tamás Gusztáv. Ister, Budapest, 2001. Ára: 1850 forint)