Világosság a homályban

Akik a „Világ világosságának” mondják magukat, szeretnének jótékony homályban maradni. Az egyházi vezetők többsége nem kér az átvilágításból. Felesleges, elkésett, nem hozna eredményt, teljesen fals eredményre jutnának – mondják, mely állításokban van némi igazság, de az egyházaknak nem az a küldetésük, hogy részigazságokat hirdessenek. A lelkiismeret vizsgálata, a bűnbánat nem csak nekünk, híveknek kötelességünk. Kétségtelen, az egyházak speciális helyzetben vannak. Valószínű, hogy az egyházi személyiségek között csak nagyon kevés klasszikus értelemben vett titkosszolgálati ügynök, besúgó akadt, az ilyesmit többnyire „külsősökkel” oldották meg a szolgálatok. Magáról a papról, a lelkészről, a közösségről, annak vezetőjéről kellett jelentést tenni, erre a célra a „jámbor”, esetleg a „buzgó” hívek alkalmasabbak voltak. Kik vettek részt az istentiszteleten, mit mondott az Úr felkent szolgája, milyen ifjúsági munka folyik a gyülekezetben – ilyen és hasonló témákról a „civilek” világosították fel a hatóságokat. Ehhez nem a lelkészeket kellett beszervezni, hanem az odaadó és elkötelezett templomjárókat. Persze a kollégák is feljelentgették egymást, de nem feltétlenül a beszervezettek kötelességtudata vezette őket. Olyan nagy szervezetekben, mint az egyházak, az „árulkodás” ősi hagyományokkal bír, nem a szocializmus vívmányaként honosodott meg. Talán ezért volt viszonylag könnyű dolga az államnak, amikor kialakította a „modus vivendit”. A deklaráltan egyházellenes hatalom könnyen talált, ha nem talált, kinevezett olyan szolgalelkű együttműködőket, akik jó partnerek voltak a szocialista egyházpolitika végrehajtásában. Az Állami Egyházügyi Hivatal gyámkodása alatt a felekezetek visszanyertek valamennyit az „autonómiájukból”, maguk végezhették el a piszkos munkát. Külső nyomásra? Meglehet. Ám az adott kor egyházi vezetői ezt mindig felháborodottan tagadták. Rendszeresen találtak teológiai, jogi, egyházfegyelmi érveket a renitens beosztottak, a radikális hithirdetők, a hitéletmentő csoportok ellen. Ha leparancsoltak valakit a szószékről, kitessékeltek egy csoportot a gyülekezetből, soha nem arra hivatkoztak, hogy a Párt, a Hivatal, Miklós Imre így kívánja, hanem tantételekkel, kánonjogi paragrafusokkal hozakodtak elő, esetleg azzal a megdönthetetlen argumentummal, hogy ez az egyház érdeke. Nyitva a templom, az alapvető hitéleti szolgáltatások biztosítva vannak, az állam és az egyház viszonya jó, sőt egyenesen példamutató – hallhattuk a magabiztos nyilatkozatokat a nyolcvanas évek végéig. S azok az egyházi vezetők, akik ilyen kijelentésekhez, a hit progresszív megvallóinak elnémításához nevüket és tekintélyüket adták, a rendszerváltás után elkezdtek a negyvenévi elnyomásról, a hitetlenség által ránk kény-szerített rabságról prédikálni.Egyházi vezetők, beosztottak, egyszerű hívek ezrei, százezrei a hitért vállalt áldozat gyönyörű példáit mutatták fel a szocializmus időszakában. Mások, kétségkívül kevesebben, szemrebbenés nélkül kollaboráltak az állampárttal. Közülük többen ma is magas egyházi tisztséget töltenek be. Lehet, az átvilágítás nem szűrné ki őket, nem III/III-asok, nem karhatalmisták voltak, csak az egyházellenes hatalom kiszolgálói. Mindenesetre nekik jobb, ha az átvilágításból kimaradnak. Tíz évvel ezelőtt megúszták, mert az egyházak nem vállalták önmaguktól az öntisztítást. Azóta is késik a nagy hitbéli megújulás. Új bor, régi tömlőkbe...