„A halandóság leltára”

Önkényes választásunk révén az 1870-es év többek között arról nevezetes, hogy Philo Remington amerikai technikus iparilag előállítja az írógépet, Heinrich Schliemann német régész hozzáfog Trója feltárásához, Lev Tolsztoj megírja a Háború és békét, és – fénykép örökíti meg a sheffieldi futballteret. Ez az első fotó (a rajzok mellett), amely a világ legnépszerűbb játékának őskoráról tudósít, s amelyet a kölni Könemann Kiadó 150 év leghíresebb fényképei között emleget. A Magyar Labdarúgó-szövetség megalakulásának centenáriumi évében utazzunk vissza e fénykép segítségével az angol futball első lépéseihez.

A fénykép bizonyíték – olvashatjuk Susan Sontag fényképezésről írott kitűnő könyvében. Amiről hallunk, hallottunk, s amiben talán kételkedünk is, az bizonyosságot nyer, ha fényképet látunk róla. Jé, mondjuk, és gondolatban elzarándokolunk abba az időbe, amikor még nem éltünk, s a hallottakról csak mindenféle képzeteink alakultak ki. A fotó éppen ezért – ugyancsak Sontag meghatározása szerint – „fantáziafelhő és információpirula”. Adagolható minden mennyiségben. Néha azonban a droghoz hasonlít: nem tudunk betelni vele.
A szóban forgó 1870-es fényképpel sem lehet. A sheffieldi fotográfus nem a futballistákat örökítette meg, nem a játékot, hanem a pálya egy szeletét és a nézőket. A publikum már összesereglett, kezdődhet a meccs. De előbb még a szervezők, az intézők körbejárják a terepet; külön tanulmányt lehetne írni arról, ahogyan egyik-másik embercsoport téblábol, imitt-amott a földre is leheverednek – a tavasz (?) első jeleit véljük felfedezni a futballpályán.
„A fényképezőgép feltalálása világszerte sajátos hősiességet teremtett – írja Sontag –: a látás hősiességét. A fényképészek nekiálltak vadászterületüknek – ki a kultúra, ki a társadalom, ki pedig a tudomány területének –, s lesték a zsákmányt: a hatásos képet. A világot akarták elejteni – bármennyi türelem és kényelmetlenség árán – ezzel a tettre kész, mohó, értékelő, hálátlan látásmóddal.”
Nézzük csak, hogy 1870 körül milyen híres fényképek születtek! Amerikában például, egy Utah állambeli településen Andrew J. Russell fotója azt a pillanatot ábrázolja, amikor a vasút sínpárjának építői két irányból összetalálkoznak. Két mozdony áll szemben egymással, rajtuk emberek, az építők kezet fognak, és pezsgő durran. Vagy: a Bisson testvérek fotója francia alpinistákról a Mont Blanc-expedíción. A híres omnibusz 1870-ben Londonban – John Thomson felvétele –, valamint egy hadikórház a versailles-i tükörteremben a francia–porosz háború alatt.
No meg a már említett sheffieldi futballpálya – ismeretlen művész fotója.
Tudnunk kell, hogy a világ első labdarúgó-egyesülete a Sheffield Club volt, amelyet 1855-ben alapítottak. Mintha ez a pillanat jeladás lett volna. Egyre-másra alakultak az iskolai és egyéb amatőr klubok. Végül aztán 1862-ben Thring of Uppingham, a cambridge-i egyetem rektora kidolgozta a csak lábbal játszható játék szabályait. 1863. október 26-án az iskolák és a társadalmi egyesületek létrehozták a világ első labdarúgó-szövetségét, a Football Associationt (FA). Ettől kezdve a játék neve association-football lett, megkülönböztetésül a rögbifutballtól. Az FA elfogadta a cambridge-i játékszabályokat, és nagyjából rögzítette a labdatér méreteit. Ennek a következménye lett, hogy a labdarúgás kinőtt az iskolák falai közül, és mint egyesületi sport, megkezdte világhódító útját. 1866-ban már az első válogatottmeccset is lejátszották Sheffield és London legjobbjai között.
És itt már nagyon közel vagyunk ahhoz az évszámhoz, amelynek futballtörténeti nevezetessége egy páratlan felvétel a sheffieldi pályán, vélhetően egy nemzetközi vagy hazai meccs alkalmából, amikor a játéktér nagysága még átmeneti, és egyelőre szalag helyettesíti a felső lécet. Ezekben az években nagyon sok minden történik. 1872-ben rögzítik a labda méreteit, egy esztendővel később pedig – ugyancsak Sheffieldben – megtartják az első villanyfényes labdarúgó-mérkőzést. Hamarosan sípcsontvédőt is használnak, mégpedig elsőként az 1865-ben alakult Nottingham Forest játékosai. 1875-höz a felső léc bevezetése kötődik, 1878-ban a játékvezetők először használnak sípot. És így születnek sorra az újabb és újabb szabályok.
Ez a bizonyos 1870-es felvétel még egy szempontból magára vonja a figyelmet: hatalmas tömeg veszi körül a küzdőteret, a nézők inkább állnak, mint ülnek, azazhogy mintha a nézőtér enyhén emelkedne, ahogy egy jó nézőtérhez illik is. A háttérben néhány ház vonulata, s a háztetőkön emberek, csoda, hogy az épületek be nem szakadnak. Tessék csak jól megnézni: a fákon is szurkolók lógnak!
Susan Sontag sorai: „A fénykép a halandóság leltára. Együvé terel olyan embereket és tárgyakat, akik és amelyek a következő pillanatban már szétszélednek, megváltoznak, s járják tovább a maguk útját.” Kik voltak azok az emberek, akik a XIX. század második felében ott álltak a sheffieldi pálya szélén, és a labda pattogására vártak? Milyen életet éltek az alig kivehető arcok gazdái? A fényképész remélte-e, hogy fennmarad a fotó?
A könyvkiadásnak ma jelentős ága foglalkozik azzal, hogy a régi fotókat új közegbe helyezi, s ezzel utat nyit az örökkévalóságnak. Legalábbis bízik abban, hogy egy-egy történelmi fénykép megmarad az emlékezetben. Ugyanakkor való igaz, hogy a fénykép a legtöbb esetben nem mond el anynyit, mint egy regény, egy irodalmi riport vagy novella, mégis meggyőzőbb lehet azoknál, és a legfontosabb, hogy a dokumentum hitelességével hat. Korunk embere pedig fogékony a dokumentumra. Nemegyszer, bizonyos esetekben pedig csak erre.
Nem lehet megilletődés nélkül szemlélni a sheffieldi pályán készült 1870-es fotót, amely a világ nagy játéka kezdeti időszakának első hiteles dokumentuma. Megperzseli az embert, és fantáziafelhőket sodor fölé amellett, hogy információpirulákkal is élteti. Egészségesebb pirulákkal, mint amelyeket napjainkban – sok esetben – kénytelenek vagyunk lenyelni.
„– Miért tesznek el fényképeket az emberek? – Miért? Isten tudja! Miért tesznek el mindenfélét: limlomot, vicik-vacakot, ezt-azt? Elteszik, és kész. (…) Eszükbe juttat.” Ezt Agatha Christie írja Mrs. McGinthy halott című könyvében.