Az első gépbecsapódás után. Gregory Downer a kutyájával sétált a Fifth Avenue-n: – Tizenkét ember volt körülöttem. Hirtelen mindnyájan felnéztünk, és hihetetlennek tartottuk, hogy egy gép olyan alacsonyan szálljon a város felett. Úgy hasított át a déli városrészen, mint egy lövedék, majd nekicsapódott a World Trade Centernek. Üvöltöttünk, érti, üvöltöttünk, és azt hittük, ez maga a háború!
(„Nem lehet azt mondani, hogy a civilizáció nem fejlődik – minden háborúban új módon ölnek meg téged” – Will Rogers amerikai humorista.)
Lynn Simpson kommunikációs igazgató a WTC északi tornyában dolgozott, a 89. emeleten: – A földrengéséhez hasonló zajt hallottunk. Leszakadt a mennyezet, megszűnt a világítás, ömlött a víz. Égett minden. Ordítottam, hogy kifelé! És ebben a pillanatban valamelyik rádióból talk show-t hallottunk. D. J. próbálta megnevettetni az embereket, és tréfálkozva beszélt egy kamikazepilótáról, aki a Világkereskedelmi Központba vágódott.
(Egy New York-i panaszt tett a magas telefonszámla miatt. „Ha magát a poklot hívom fel, az sem került volna ennyibe!” Válasz: „Nem vitás, uram! De az helyi hívás!”)
Leonore McKean a becsapódás idején a Broadway 222. szám alatt dolgozott, a Nassau Street közelében: – Emberek tolongtak a WTC ablakainál, hogy kiugorjanak az utcára… A biztos halál tudatában ön mit választana: lángok között lépni át a túlvilágra, vagy koppanva végezni egy fénytelen utcán?
(„Másféle halálnak örülnék” – T. S. Eliot angol költő.)
(A második becsapódás után) John Boggio telefonműszerész (a barátnője, Jody Nicolos életét vesztette a déli torony 105. emeletén): – Még most sem tudom felfogni, mi is történt… A barátnőmnek van egy 13 éves lánya. Nem tudom, mit mondok majd a lányának… Nem tudom, mit mondok majd a fiamnak…
(„Ma van hátralévő életed első napja” – Charles Dederich amerikai szerző.)
(Az első torony összeomlásakor) David Rohde, a New York Times újságírója a WTC közelében: – Amikor a torony teljesen összedőlt, rengeteg ember kezdett el futni ijedtében, artikulálatlan hangokat hallatva. A sűrű, vastag, barna törmelék meg hullt utánuk. Lót felesége futhatott így annak idején, hogy utána sóbálvánnyá váljon…
(„Egy nagy ijedtség gyakran többet ér, mint egy jó tanács” – Ed Howe amerikai újságíró.)
(A második torony összeomlását követően) Louis Centeno, a St. Vincent-kórház alkalmazottja Manhattanben: – Tudod, hogy miképpen dől össze a dominó? Egy mozdulatra. Úgy, ahogy itt is két épület. Sebesen, mint a másodpercek.
(„Az idő alapegysége az esemény, ezért az időgazdálkodás titka az események irányítása” – James T. McCoy amerikai szerző.)
(Menekülés a színhelyről) Mike Diaz Piedra törött lábbal csavargott a Park Place körül az első becsapódás idején: – Egyik pillanatról a másikra az emberek bolondok lettek, és nem gondolták át, mit cselekszenek. Egy férfi olyan szerencsétlenül döntött fel, hogy eltörött a másik lábam is…
(„Az élet egyik nagy tanulsága, hogy időnként a bolondoknak is lehet igazuk” – Winston Churchill brit államférfi.)
Carol Webster éppen kifelé tartott a Path vasútállomásról: – Hallottam, amint sok ember emlegeti Jézus Krisztus nevét. Nem értettem, hogy miért. Amikor aztán kiderült a valóság, azt mondtam nekik: térdeljetek le, és adjatok hálát az Istennek, hogy éltek.
(„A hitet a cselekvés, nem pedig az elmélkedés tartja ébren” – Joseph Addison angol esszéista, költő.)
Pauline Bass a South Street felé igyekezett, a kikötő irányába: – Mindenütt cipők, táskák, a legkülönbözőbb tárgyak hevertek. Az emberek mezítláb vagy zokniban siettek egy ismeretlen célpont felé.
(„Átkutatva néha egy-egy ócska göncünk zsebeit, amelybe elnehezült s messziről már a halál-leste testünk nem fér be többé, kezünkbe akad valami finom gépezet hajtótengelye, amelyről csak fejtörés árán állapíthatjuk meg, mire is szolgálhatott. Sokáig ott forgatjuk ujjaink között, mialatt a távolban végbemegy egy történelmi naplemente” – Jean Follain francia költő.)
(A robbanás után) Malkie Jadaie, egy fotóüzlet tulajdonosa az University Place-en: – Az emberek berontottak a boltba, és mindnyájan fényképezőgépet akartak meg filmet hozzá. Aztán némelyek nem is várták meg, hogy fizessenek, anélkül szaladtak ki, hogy megörökítsék az eseményeket. Sohasem látták őket többet.
(„Ha azonnal el akarsz felejteni valamit, adj magadnak parancsot, hogy emlékezned kell rá” – Edgar Allan Poe amerikai költő, író.)
(Mentés közben) Craig Techky, a New York-i rendőrség tisztje: – Aki azt mondja, hogy bátran végezte a munkáját, az hazudik. Csak a kötelesség viszi előre ilyenkor az embert, ami sokszor több a bátorságnál.
(„A remény legalább akkora ellensége a bátorságnak, mint a félelem” – Walter Kaufmann amerikai filozófus.)
(A St. Vincent-kórháznál) Dr. Bernard Reisbect (éppen ötven sérültet szállítottak be, amikor megjelent az ajtóban, és magában mormolta):
– Remélem, hogy elegendő morfiumunk lesz… Remélem… Elegendő morfium… Elegendő morfium… Elegendő…
(„Én paranoiás vagyok, bébi! Ezért aztán remélem, nem ringatja magát abban a hamis illúzióban, hogy normális emberrel beszél!” – Tennessee Williams amerikai drámaíró.)
válság
Tíz éve ért tetőpontjára a migrációs válság
