A mesés Egyiptom titkai

Párizs ólomköpenyként nehezedik rám! A ti Európátok nem egyéb vakondtúrásnál! Csak Kelet, hatszázmillió ember hazája nyújt lehetőséget nagy birodalmak alapítására, nagy tettek megvalósítására!” – írta 1797 borongós őszén Bonaparte Napóleon.

Az olaszországi csatamezőkről győzelmesen hazatért hadvezér rosszkedvűen, baljós gondolatoktól gyötörve járt föl-alá párizsi szobájában. Nagy-Britannia térdre kényszerítése reménytelennek tűnt. Hiszen ha Franciaországnak is lenne gyarmatbirodalma, ha nem London birtokolná a mesés gazdagságú Indiát…
India azonban az angoloké volt. Az út oda tengeren vezetett, a francia flottának pedig nem sok kedve volt Nelson admirális hajóival összemérni erejét. Szárazföldön a jószerivel ismeretlen vidék, Egyiptom homoktengere áthatolhatatlannak tűnt. Ám Napóleon példaképének azt a Nagy Sándort tartotta, aki az ókorban meghódoltatta a fáraók földjét, és eljutott Indiába.


1798. július 28-án a francia hadsereg már a piramisok tövében nézett farkasszemet a mamelukok tízezernyi lovasával. Napóleon azzal biztatta seregét, hogy „negyven évszázad tekint le rájuk”. A biztatásra nemigen volt szükség: az európai fegyverek fölénye órák alatt legyűrte az ellenállást. Néhány nappal később az angol flotta megsemmisítette a francia hajókat, elvágva a visszavonulás útvonalát. A francia had azonban ennek ellenére dél felé tört előre. Néhány héttel később a hitetlenkedő katonák szeme elé még a piramisoknál is megdöbbentőbb látvány tárult. A Nílus partján addig sosem látott méretű templomrom állt. Papiruszköteget formázó oszlopainak bimbószerű fejei szinte eltűntek a magasságban. A parancsnok, Desaix tábornok maga is elhűlt az épülethez érve. Katonái, akik jórészt egyszerű francia parasztivadékok voltak, önként, vezényszó nélkül is lábhoz tett puskákkal tisztelegtek a templom ismeretlen építői előtt. A helyet arabul al-Uqsurnak hívták. Hamarosan megszületett európai elnevezése is: Luxor.
Napóleon Egyiptomba nem csak hadsereget vezényelt. A fegyveresek mellett tudósok vonultak feltérképezni az ismeretlen tájat. Köztük volt Dominique Vivant Denon, aki korábban mint diplomata, és sikamlós, sőt pornográf novellák írója szerzett kétes hírnevet. A kiváló grafikus Luxorról számos rajzot készített. Állítólag annyira lenyűgözte a hely szépsége, hogy csaknem lemaradt a visszavonuló sereg utóvédjétől.


Az egyiptomi hadjárat Franciaország számára csúfos véget ért. Napóleon, cserbenhagyva katonáit, még 1798-ban visszament Párizsba. Mivel a tengeren Nagy-Britannia volt az úr, a franciák négyévnyi küzdelem után megadásra kényszerültek. Hosszas huzavona után az összegyűjtött műkincseket is kénytelenek voltak átadni, s azok a British Museumot gazdagították. 1802-ben megjelent Denon egyiptomi albumsorozatának első kötete. Európa ekkor döbbent rá, hogy a Földközi-tenger túlfelén nemcsak homoksivatag és tevék vannak, hanem egy nagyszerű civilizáció emlékei rejtőznek.
Hamarosan megkezdődött az ókori Egyiptom történetének módszeres kutatása. Hamarosan kiderült, hogy a luxori rom az ókori Théba, egyiptomi nevén Uaszet legnagyszerűbb temploma volt. A város már az Iliászban szerepelt. Homérosz mint a világ leggazdagabb városát írta le, s méreteit úgy jellemezte, hogy „száz kapujának mindegyikén kétszáz lovas ember / fér át, mind egyszerre lovakkal meg szekerekkel”.


Szerencsére a XIX. század első felének „régészei” (akik módszereikben inkább az aranyásókhoz és sírrablókhoz álltak közel) nagyrészt megkímélték Luxort. Ennek köszönhetően ma az ókori Egyiptom egyik legépebben megmaradt, monumentális emléke.
Luxor templomának helyén valószínűleg a legrégibb idők óta kegyhely létezett. Ennek azonban ma már szinte semmi nyoma nincsen. III. Thotmesz, az Újbirodalom fáraója ugyanis a korábbi épület felhasználásával kezdett bele az új templom munkálataiba. A háborús idők miatt azonban ekkor csak egy kis kápolna készülhetett el.
III. Amenhotep, a Kr. e. XIV. század elejének uralkodója alatt Egyiptomra jólét és békesség köszöntött. A fáraó, elődeitől eltérően, nem kereste a harci dicsőséget, sokkal inkább hódolt az élet örömeinek. Háreme hatalmas volt: egyedül Núbiából 317 rabnőt küldtek a király gyönyörködtetésére. Amenhotep igyekezett a békét megőrizni. Amon-Rának, az istenkirálynak, a fénynek, az újjászületés istenének papjai a századok alatt egyre nagyobb befolyásra tettek szert. A fáraó talán az ő kedvükben is akart járni, amikor a Théba mellett álló thotmeszi kápolnát hatalmas oszlopsorral és udvarral toldotta meg.


Az így létrejött kegyhely az Amon déli háreme nevet viselte és a főisten mellett Muthot, Amon feleségét és a gyermek Khonszu isteneket is imádták benne. A templom legnagyobb ünnepe a Nílus áradásának idejére esett. A folyó kiáradt vize évről évre vastag, termékeny iszapréteggel vonta be az amúgy kopár szántóföldeket. Elmaradása éhínséget, pusztulást hozott a népre, így érthető, hogy a papság igyekezett Amon kegyelmét kieszközölni. Az ünnepen az isten bárkáját hatalmas tömeg kíséretében vitték át a mai Karnak területén lévő őrzési helyéről Luxorba. Itt eleinte tizenegy, később huszonhét napig tartott imádása, amit azonban nem valamiféle elmélyült imádkozásként, inkább népünnepélyként képzelhetünk el.
III. Amenhotep halála után Luxorra rossz napok virradtak. Az új fáraó, IV. Amenhotep nem akarta hatalmát megosztani a nagy hatalmú Amon-papokkal, ezért az Ehnaton nevet vette fel, és a vallás középpontjába Aton, a napisten személyét helyezte. Csaknem száz évnek kellett eltelnie, hogy II. Ramszesz személyében olyan fáraója legyen Egyiptomnak, aki gondot viselt a luxori szentélyre.


II. Ramszesz az Újbirodalom egyik legismertebb uralkodója volt. Államának határait messze kelet felé ki akarta terjeszteni. A hettita seregtől azonban Kádes pusztájánál vereséget szenvedett. A király vitézül küzdve vágta ki magát a fölényben lévő ellenség gyűrűjéből. Győzelmet ugyan nem arathatott, de bátorságáért katonái körében hatalmas tisztelet övezte.
Ramszesz nevét a hieroglifákon Ra-mes-su-nak írták, ami annyit jelentett: akit Rá teremtett. Aligha meglepő, hogy a fáraó Ámon-Rá istent megkülönböztetett tiszteletben részesítette. Folytatta a luxori építkezést is. A templomot újabb hatalmas oszlopcsarnokkal toldotta meg, s felállíttatta benne saját hatalmas szobrát is. Az emlékmű különös arckifejezése, a ramszeszi mosoly már Denon rajzain feltűnt, és azóta is lenyűgözi a látogatókat.


Nem tudni pontosan, hogy Luxor pusztulása mikor és hogyan következett be. Kr. e. 663-ban az asszír uralkodó, Assur-ban-apli (a Biblia rettegett Assurbanipálja) elfoglalta Thébát, de a luxori templom esetleges sérüléseiről nem írnak a források. Az Egyiptomot megszálló Nagy Sándor, majd testvére, Philippos Arhidaios kisebb-nagyobb reparálásokat végeztetett az épületen. A nyomukba lépő római légiók már jóval kevesebb tisztelettel néztek Luxorra: köveiből a szomszédos Théba lakosságának fékentartására erődöt építettek (az arab név, al-Uqsur, magyarul: vár, innen nyerte eredetét).


Az immár rommá lett Luxor azonban a következő évszázadokban sem veszített méltóságából. Először kopt keresztények, majd mohamedánok építettek imahelyet a falak között, ahol a mai utazó is úgy érzi, mintha Egyiptom halhatatlan isteneinek sóhajait hallaná…