A tét az értékelvi alap

Ki és mi győz, ha a Fidesz nyer jövőre? Sokak szerint, mivel – úgymond – Magyarország már egy stabil demokrácia, az egyik párt vagy pártszövetség. Jövőre tehát nem működne a váltógazdaság, amely egyébként a demokrácia egyik lényeges eleme. Mások szerint sem történik sok minden ezzel, hiszen egy kicsi, sok szempontból kiszolgáltatott ország semelyik politikai pártja nem tehet sokat. Többet jelent az, hogy milyen éppen az európai konjunktúra. Csalódott és kiábrándult emberek szerint pedig végképpen csak arról van szó, hogy ugyanaz a politikusi csoport és klientúrája szerzi meg a „zsákmányt”, mint korábban, míg az ellenzéki politikusoknak és klientúrának ismét várniuk kell négy évet.

Szerintem pedig még az úgynevezett jóléti demokráciák eléggé kiüresedett választásai sem csak ilyesmikről szólnak. Nálunk aztán különösen nem ez a helyzet. Nálunk arról van szó, hogy a kommunizmus társadalmi-értékelvi destrukciója és gazdasági zsákutcája után sikerülhet-e versenyképes európai közösséggé tenni a magyarságot úgy, hogy annak életét az erkölcsi rend, a jogkövetés és a lelki-szellemi otthonosság (identitás) egyensúlyai jellemezzék. Bármily furcsának és „ideologikusnak” is hangozzék mindez. A romlást a politika (diktatúra) hozta, s ezért nagyrészt annak is kell gyógyítania, a gazdaságnak ezt kell(ene) szolgálnia.
Ha a jövő évi választás valóban redukálódna az egymással szemben álló politikai és gazdasági „elit” érdekcsoportok ütközésére, nos, akkor a magyar társadalomnak igen kockázatos a jövője. (Természetesen az érdekütközés így is, úgy is ott munkál majd a harcban!) Kockázatos, mert egy ilyen „pragmatikus helyzet” eredményeképpen akár az éppen vesztes, akár a győztes pártok szűk „érdekudvara” felemelkedhet ugyan „európaivá”, azaz jobb-rosszabb esélyekkel kivívhatja integrációs egyenrangúságát, a nép, a nemzet nagy része azonban – posztkommunista szétesettsége és szegénysége miatt – valószínűleg feloldódó páriává válik abban az európai (szatócs) materialista „melting potban”, olvasztótégelyben, amely a primitív globalizmus szériát növelő fogyasztói idiotizmusának pillanatnyilag a célja.
A jövő évi választásokon tehát a tisztán érdekelvű pragmatikus politizálással szemben, amelyet az eszményeit vesztett, kétlelkű szocialista párt vezetősége – tisztelet a kivételnek, ha van! – képvisel, az érdekeket és lehetőségeket figyelembe vevő, de távlatosan értékelvű politikának kell győzni. Ezt lehet ugyanazok által, akik egy fél évszázadon át mindig meddőn ideologizálták, ideologikusnak minősíteni, de csak egy ilyen politikának van értelme a magyar társadalom elsöprő többsége számára.
A többség ugyanis semmit sem nyerhet a mi helyzetünkben azzal, ha szimplán érdekcsoportváltás/-maradás zajlik le, mivel abban nyíltan vagy rejtetten egyre inkább megszületik a nyertesek szűkségre beállított koalíciója. Azaz beáll az oly sokat emlegetett Dél-Amerika vagy az úgynevezett négyötödös társadalom, ahol 80 százaléknak soha sem lehet kitörési esélye, legfeljebb a jobb-rosszabb szegénypolitika alanyaként vegetálhat. Sajnos, a rendszerváltozás önző, nyugati, maximális nyereséget kikényszerítő formája ma már szinte kényszerként és szükségszerűségként jelenítette meg ezt a „megoldást”, amely a nyerteseknek nincs is ellenére, elvégre ők bekerültek a buliba. S mi közük a többihez? Nem keresztények és nem „nacionalista populisták” ők, hogy ugráljanak az ellen, ami a fejlődés útja.
Nos, itt rejlik a kardinális kérdés. Vajon a Fidesz (és szövetségesei) többségében csak verbálisan vagy ténylegesen is elkötelezettje-e az összmagyarság felemelkedésének? Vagy csak ügyesebben forgatja azt az eszközt, amit a szocialisták immár egyre nyilvánvalóbban kénytelenek lesznek letenni, mivel az idős, általuk nevelt nemzedékek eltűnésével a nyertesek és a vesztesek nem tarthatók egy pártban.
Sok jel arra utal, hogy legalábbis a Fidesz egy része komolyan gondolja a nemzeti/társadalmi értékelvű és érdekvédelmi politika megvalósítását. A családpolitika központba emelése ugyanis archimédeszi pont a magyarság megmaradásában, egyben elvetése a globalista politika profitmaximalizálási céljaiból következő felesleges embert/tömeget gyártó lényegének. Itt egyértelműen válnak el az utak: az egyik az élet, a másik az üres materializmus, a kiüresedés útja. Félreértés ne essék, nem a gazdasági racionalitás és felelősség elvetéséről van itt szó, hanem arról, hogy a gazdaságnak minden élőt kell szolgálnia és nem az egészében csak igen keveseket jelentő befektetői érdekeket, kevesek egyre értelmetlenebb gazdagságát.
A piacok korlátlan szabadságáért lelkesedő csicskás „tudomány” és „modernség” akkor is emberellenes, ha azt az IMF, a WTO és amerikai híres egyetemek még híresebb „szakemberei” hirdetik, s nálunk a több mint egy évszázada mindig lelkesen haladó, mechanikus másolást, utánzást propagáló baloldali politika képviseli. Az elszabadult modernség és technika hazai szószólóit ma sem nagyon érdekli, hogy mi lesz itt azokkal, akiknek nem adnak Soros-ösztöndíjat és már most elméletileg sem kívánatos bevándorlók a demokratikus Nyugatra. Számukra ugyanis verseny az, hogy mezítlábas hazai vállalkozók versenyeznek globalista vállalatokkal, számukra törvény az, amit anyagilag és érdekelt nyugati politikusok vagy közszereplők mondanak a demokráciáról, s norma az, amit az éppen aktuális – akár ordítóan ostoba – nyugati divatok kísérletei árasztanak.
Ha a Fidesz és szövetségesei győznek, szubkultúrává kell változtatniuk ezt a komprádor, üzleti okokból öntudatlanító, atomizált kisebbrendűséget termelő „kultúrát”. A most már valóban elindítandó nevelő iskolával – amely persze színvonalasan oktasson is! – a legkülönfélébb kisközösségek és a nemzeti közösség értékelvi regenerációjával kell a globalizmust megfékezni, felhasználva csekély pozitív hozadékát. Egyénenként és csoportonként persze mindenkinek joga marad, hogy azt utánozzon, akit akar, de a közösségi nevelésben, a közszolgálati médiumvilágban az egzisztenciát biztosító természeti alapok védelmében ezek a szubkultúrák nem juthatnak döntő szerephez. Végre legyen annyi hasznunk „elmaradottságunkból”, hogy mi ne törjük be fejünket azon a falon, amely felé a neoliberális világ szabados káosza rohan.
Csak akkor van értelme a polgári erők győzelmének, ha azoknak egzisztenciális céljai is vannak, s igazolódott hitbeli, erkölcsi, történelmi értékeket – amelyek létbiztosítók – nem dob oda áldozatul egy ostobán elüzletiesedett világ divatos ordibálóinak. A mi kis nemzeti „mikrovilágunkban” persze nem ostobán bezárkózva, fundamentalista szűklátókörűséggel, hanem öntudatos nagyvonalúsággal és határozottan kell élni, mivel ma már tudhatjuk azt, hogy a dekadens modernség egyre gyorsulóan a lét-nem lét határára szorítja egész világunkat. Ennek elkerülésére viszont valódi nemzetek közötti összefogásra van szükség! A sokféle értékességnek az ellenük folyó immár kétszáz éves rombolással szemben össze kell és össze lehet fogni. A kölcsönös tisztelet, a megbékélt különbségek világa nagy biztosítéka lehet az emberi létnek. Nemzeti méretekben immár – sajnos – erről van szó.
Ha a polgári erők politikai elitje nem ilyen értékelvi alapon vállalja a politikai harcot a hatalomért, akkor veszíteni fog, még ha nyer(ne) is. Veszíteni pedig azért, mert a lét-nem lét kérdéseket akkor mások fogják megoldani, s ők is a történelmi süllyesztőbe kerülnek, mint azok, akik már ma a létezés gyökereit rombolják a maximális haszonért és a kötelességek nélküli önző egyéni létezésért. A magyar polgári politizálás nagy esélye az, hogy szabadon jogában áll elkerülni egy végzetes zsákutcát, amely a kommunista forma után „kapitalistán” készül sokat szenvedett népünknek. Nem mellékes az sem, hogy a tiltakozást, az alternatívák megfogalmazását sem szabad átengedni lelkes, sok igazságot meglátó, de gyakran irracionalitásba, szélsőségbe eső erőknek. Aki ezt a felelősséget nem vállalja, annak vissza kell vonulnia a magánéletbe.