Az együttes tagjai nem vállalnak szereplést habkönnyű tévémagazinokban, nincsenek sztárallűrjeik, koncertnaptárjuk mégis tele, fellépéseik rendre telt házasak. Zenéjük nem osztja meg a generációkat, mert mindenki azt érez bele, amit akar. Ki a magyar népzenét gondolja a dalok gyökerének, ki a hatvanas-hetvenes évek magyar popmuzsikáját keresi; egy biztos, a koncerteken már lassan többet énekel a közönség, mint Bódi László, ismertebb nevén Cipő, aki a legtöbb Republic-dal zene- és szövegírója is.
– Lehet-e szerepe e nyitottságban annak, hogy két kultúra, két ország hatása keveredik önben?
– Bár Ukrajnában, Kisgejőcön születésem után csak egy esztendeig éltem, a gyermekkoromat valóban meghatározták az ottani nyaralások. Apukám magyar állampolgár, anyukám, aki viszont kárpátaljai magyar, csak később követhette őt Magyarországra, pontosabban Kisvárdára. Amikor személyi igazolványt kellett készíttetnem, akkor derült ki, hogy sem ott, sem itt nem tartanak nyilván. Ebből volt is egy kis kavarodás. Kisgejőc egészen más, mint Kisvárda, és ez nagyon érdekes egy gyermek számára. Az ottaniak akkoriban sem éltek jómódban, de ma még azt a korszakot is visszasírják.
– Sokszor elmesélte, hogy már a gimnáziumban zenekart alapított, a Cipőfűzőt, innen ered a beceneve is. Úgy tűnik tehát, mindig színpadra készült, hajtotta a zenélés és a szereplés vágya.
– Kisvárdán zenei általános iskolába jártam, és zongorázni tanultam. Ez nem szülői kényszer volt, én akartam, csak nehezen került át Kárpátaljáról egy zongora a lakásunkba. Koravén gyerek voltam, megfigyelő típus, aki mindig inkább az idősebbekkel barátkozott. Emellett van bennem hűség, hisz az a barátom, aki a Cipőfűzőben velem zenélt, ma a Republic dobosa. Vele kicsiben átéltük mindazt, ami később történt. Koncerteztünk, és végeredményben mindazok, akik a Republic zenekar tagjai lettek, valamilyen formában ebben az időszakban kerültek a társaságunkba, vagy kapcsolatba hozhatók ezekkel az évekkel. Tehát már a kezdet kezdetén sem voltunk idegenek. Tizenkét éve hűségesek vagyunk egymáshoz, a kiadónkhoz, a menedzserünkhöz, és a koncertjeink is szinte azonos koreográfia szerint, hasonlóan zajlanak.
– A kisvárosi fiúnak, akármilyen jó dalokat és verseket írt is, kellett egy nagyvárosi mecénás. Ki ismerte fel elsőként a tehetségét?
– Bródy János volt az első pártfogóm, vele 1983-ban ismerkedtem meg Sárváron, ahol díjat kaptam egy versírópályázaton. Egy év múlva már vendég lehettem a műsoraiban. Zongoráztam, énekeltem a dalaimat. Időközben leérettségiztem, fél évig Kisvárdán egy presszóban zenéltem, majd Budapestre mentem, ahol felvettek előkészítőbe a konzervatórium dzsessz tanszakára. Nem vagyok szorgalmas fajta, és hamar kiderült, belőlem nem lesz dzsesszzongorista. Abbahagytam az előkészítőt, és rendületlenül írtam a dalaimat. Még a most megjelenő lemezünkön is van olyan dal, amely 1979 és 1985 között született. Azután következtek a katonaévek, utána itt-ott dolgozgattam Budapesten, míg 1989 őszén elkezdtem szervezni a Republic zenekart. Fél évbe tellett, míg összejött, de akkorra az első lemez anyagának a nagy része már készen volt. Most is nagy szerencsének érzem, hogy megtaláltuk egymást.
– Benkó Sándor egyszer arról beszélt, hogy az együttese attól tud több mint negyven esztendő után is együtt maradni, hogy üzemszerűen működik, tehát nem baráti, hanem üzleti, kollegiális a kapcsolat. Úgy vélte, ha engedte volna a barátkozásokat, amelyek sokszor haraggal végződnek, szétesett volna a zenekara. Ez a titka a Republic hosszú történetének is?
– Ez a zenekar nem úgy működik, mint ma a világ. Közöttünk teljes az egyenlőség mind anyagilag, mind szellemileg. Semmi nincs előre kitalálva, még a lemezekre is szavazás alapján kerülnek fel a dalok. Nagyon jóban vagyunk, hiszen az életünk nagy részét együtt töltjük. Sikerült megvalósítani e kis közösségben azt, amire én a világ egészében vágynék: a teljes egyenjogúságot. Legalábbis reméljük.
– Az is az idealizmus jegyében történik, hogy kívül maradnak a hivatalos sztárgyárakon? Nem szerepelnek magazinokban, a Dáridóban, a kereskedelmi televíziók reggeli műsoraiban?
– Tudatos volt, hogy bizonyos dolgokból kimaradtunk. De azt is észrevettük, hogy 1996 óta egyes, a szakmában fontosnak tekintett rádiók nem mindig azt a dalt játsszák, amit mi szeretnénk. Éppen a múltkoriban beszéltünk arról, hogy túléltük ezt a blokádot, hogy azt kellett tapasztalnunk, ez a „szakmai” mellőzöttség rafinált módon inkább használt nekünk, mint ártott. Vannak helyek, ahová már hetedik éve visszahívnak minket. Persze tudom, hogy e blokád feloldásához hol és kit kellene megvásárolni, hiszen kicsi, zárt ez a világ, mindenki ismer mindenkit. De nem szeretem, ha egy rádiós szerkesztő azt mondja nekem, a külföldi tulajdonos nem engedi, hogy a rádiójukban a Republic dalait játsszák. Most már ott tartunk, hogy talán el is várják tőlünk ezt a kívülállást, nevetséges lenne, ha elkezdenénk kunyerálni. Igaz, szerencsés helyzetben voltunk, mert akkor indultunk, amikor egy rádiós szerkesztő, nevezetesen Boros Lajos úgy döntött, hogy kipróbál egy dalt a maga kockázatára. Ma már ilyennel egyetlen szerkesztő sem kísérletezget. Ma a közízlésnek kell megfelelni.
– Mégsem érthető, mi indokolja a zenekar elleni rádiósblokádot.
– Elterjedt rólunk, hogy gyakran mondunk nemet, és ha valami nem tetszik, akkor kinyitjuk a szánkat. Volt olyan fellépés, például Baján, amikor az egyik nagy televízió szerkesztői, akik napok óta népes stábbal készítették elő a terepet, azt szerették volna, hogy három lámpával egy húszcentis dobogón lépjünk fel. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy ez a helyzet a városnak és nekünk egyaránt megalázó, és eljöttünk. Ezek mindig közös elhatározások. Megértem, ha emiatt nem minden szervező, szerkesztő számára vagyunk kívánatosak. A Republicot a közönség élteti, működteti. Vagy nagyon sikeres, vagy meghal. Ha valami újat csináltunk, az még eddig elterjedt, igaz, tehetnénk többet is a népszerűsítéséért. De nem akarunk. Ez most magától működik így, és egy koncertzenekar részéről, amelyik arra alapozza az életét, hogy sok ember előtt játszik rendszeresen, nevetséges is lenne, ha könyörögne bárkinek, hogy játssza már a dalait.
– Sokan nemcsak azért szeretik a Republic dalait, mert könnyen megtanulható slágerek, hanem mert úgy érzik, hogy közel állnak a népzenéhez, a magyar zenében gyökereznek. Elfogadja ezt a kategorizálást?
– Inkább azt mondanám, hogy a dalok egy kisebb része, úgy húsz-huszonöt százaléka közvetlenül kapcsolható a magyar, Kárpát-medencei népzenéhez. Talán emiatt ragadt rá a zenekarra ez a jellemzés. Szerintem hangzásban és szövegben kötődik leginkább ehhez a világhoz, de fontosnak tekintem a magyar beatzenekarok hatását is. A mi dalaink visszavezethetők az Illés, az Omega, Cseh Tamás, az LGT vagy akár a Beatrice és Hobo zenéjéhez. A középkorúak felfedezik benne a beatzene gyökereit, a fiatalok talán azt szeretik, hogy van benne egy kis lázadás, odamondogatás. Ez a zene kerek egész akar lenni, jelzi, hogy mindenről tudunk, és mindenről van véleményünk. A találmány ebben az, hogy be tud fogadni mindent, amit fontosnak érez. A Republic tagjai tehát fontosnak érzik a magyar kultúra megőrzését. Úgy látom, hogy az előző rendszer nemzetietlen volt ugyan a jelképeiben, de a gyakorlatában akár akaratlanul is sikeresebben védte a magyar kultúrát, mint a mostani. Régen negyven volt, ma tizenöt százalék a magyar zene aránya a rádiókban.
– A közönség soha nem unja meg a szeretett slágereket. De a zenészeknek nem fárasztó ugyanazokat a dalokat ezredszer is eljátszani?
– Ha most megkérne arra, hogy énekeljem el a Szállj el, kismadarat, biztosan lefordulnék a zongora mellől, de a koncert, az más állapot. Úgy megyünk fel a színpadra, hogy valami fontos történik, és rendszerint történik is. A slágereket egyébként is már a közönség énekli helyettünk, s mi csak hallgatjuk, milyen fantasztikusan hangzik ez a zene. Egyébként nem szeretünk próbálni, nincs is rá igazán szükségünk, mert nagyon sokat játszunk, így nem esünk ki a gyakorlatból. A stúdióba azonban mindig készen megyünk.
– Hogyan viszonyul a szakma ehhez a páratlan és hosszú sikerhez?
– Néhány emberrel jó a viszonyunk, de a legtöbbel semmilyen kapcsolatunk nincsen. A Republicnak már a létezése is szemtelenség a szakma szemében, mivel sikeres, de mégsem tánczenét játszik. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években még voltak ilyen zenekarok. Nem veszünk át semmilyen díjat, és ma már nem is kapunk. Eladtunk körülbelül egymillió lemezt, de még egyetlen szakmai Arany Zsiráfunk sincsen. Minket inkább a régiek szeretnek, Szörényi, Bródy, Koncz Zsuzsa, Cseh Tamás, Benkő László, Tolcsvay László és még néhányan a szakmából.
– Mind az együttes neve, mind pedig rendszeres március 15-i fellépésük azt a képzetet kelti, hogy ez a zenekar a maga módján politizál. Próbálták már politikai pártok is elcsábítani önöket?
– Biztosan van, amelyik szívesen kihasználná a népszerűségünket, de nem ez a fontos. Március 15-t nemcsak azért választottuk rendszeres koncertidőpontnak, mert könnyen megjegyezhető dátum, hanem mert úgy gondoltuk, ez az az ünnep, amelyik mindenkinek ugyanazt jelenti. Minket a nemzeti ügyek érdekelnek, a magyar kultúra helyzete foglalkoztat, és az zavar, hogy a mi szakmánkban bizonyos kérdésekben Magyarországon nem magyar állampolgárok döntenek. Fél évig jártam katolikus teológiára, a szüleim baloldali emberek. Én pedig úgy gondolom, hogy Jézus tanításai, az emberek egyenlőségének hirdetése és a baloldal egyenlőségről vallott nézetei azok, amelyek nekem a legelfogadhatóbbak. A közéleti gerjedelemnek nálam nincsen gyakorlati alapja, ezért megértő vagyok mindenkivel szemben.
– Milyennek látja a Republic jövőjét? És milyen lesz Bódi László jövője, ha megáll a zenekar szekere?
– Október elején jelenik meg A reklám után című új lemezünk, és minden új lemez még egy év életet jelent. Nem tudjuk, meddig folytathatjuk, bekövetkezhet az a helyzet, hogy már semmi nem jut az eszünkbe. Megállapodtunk abban, hogy ha valaki kilép, vége a zenekarnak. Én nem akarok másokkal dolgozni. Ha pedig ez bekövetkezik egyszer, meglehet, utána semmit nem csinálok. Lehet, hogy írogatok zenét, de az is lehet, hogy mégsem. Nem tudom, honnan jön, és miképpen tűnik el ez a képesség. Szerepelni már nem vágyom, kíváncsiság sincsen bennem, ezért nagyon rövidnek érzem a hátralévő életemet. Addig próbáltam fordítva nézni a világot, amíg sikerült, és már nem tudok visszakerülni a másik oldalra. Most éppen úgy gondolom, hogy itt és velem fog megtörténni minden rossz. Mióta megszületett a két kislányom, még több bennem az aggodalom. Alapvetően lusta ember vagyok, ezért is dolgozom gyorsan. Azt hiszem, ha feloszlik a Republic, nagyon unalmas életem lesz.
– Az sem szerez örömet, hogy sok ember szereti a zenekart és a dalait?
– Minket egy kicsit másként is szeretnek, mint a popsztárokat. Rólam például sokszor hiszik, hogy hasonlítok a Cipőre.
origo.hu
Tornádót láttak a helyiek Baracson, óriási volt a riadalom
