Akik mindent megfontoltak

Háború, forradalom, terror. E három fogalom mára összeolvadt: háborúk és „büntető hadjáratok” előzetes bejelentés nélkül zajlanak, sok országban a forradalom állandónak mondható (lásd: Kolumbia, Srí Lanka), és a terror Göteborgtól Zimbabwéig mindenféle népviseletben állítja igazát. A terrorra vonatkozóan ezt most a Boston–New York–Washington háromszögről is el lehet mondani, bár a világ annyira sebezhetetlennek tartja Amerikát, hogy sok egyebet is sejt a terror mögött. Pedig most arra is szolgál, hogy az amerikai vezetőség ellenterrort hajthasson végre; csak így lehet a világgal (és a NATO-val) elhitetni, hogy az emberiség nem háborút folytat (önmaga ellen?), hanem a kisebbik fele fellázad a nagyobbik fele ellen. Ezt a „globálisan látók” tudhatták volna évtizedekkel ezelőtt: ha minden nép az „egy világhoz” tartozik, akkor a lázadó bűnt nem inszurrekciónak nevezik, hanem eretnekségnek. Annak idején a királygyilkosságért kerékbe törték a bűnöst, manapság a médiakonszenzus küldi a vérpadra.
A fogalmak összekeverése rettenetes dolog. Ez ebben az esetben azt is jelenti, hogy az emberiség fölött őrködni kell, és hogy a „világkormánytól” csak néhány ember józansága választ el bennünket. A józansághoz azonban a történelem ismerete is szükséges, márpedig a globális öntudat tagadja a történelmi tapasztalatot. A média az új világ kezdetéről értekezik, és globális hadsereget jósol, globális törvényszéket, globális katonai technológiát, globálisan (Brüsszel által?) megírt pszichopedagógiát vetít előre. Mindezt persze tudományosan, a szakértők közreműködésével.
Vessünk ehelyett egy pillantást a történelemre, a nem is olyan távolira (1849), nem is olyan messzire (Bécs). A bécsi udvar és a birodalom biztonsági szolgálata Kossuth Lajost büntetendő lázadónak (terroristának) tartotta, és „elkísérte” volna Angliába, Amerikába is, ha az akkori nemzetközi és erkölcsi szabályok nem gátolták volna meg ebben. És ha Kossuth Lajos terrorista volt, akkor hol szűnik meg a fogalom relativizálása: hol végződik a terrorizmus, hol kezdődik a háború – ha már a hadüzenet úgyis elavult?
Hagyjuk a történelmet, figyeljünk a jelenre. Századunk második fele tele volt erőszakos cselekedetekkel; a legnagyobb részüket a diplomácia és a szent érdekek váltották ki, irányították. Az „első világ” fél évszázada harcban áll a „harmadik” világgal, és a be nem vallott háború az egész földre kiterjed. Ezt éppen a technológia fejlődésének köszönhetjük. Az angol dr. Johnson (1852) egyik elbeszélése, az Abesszínia hercege éppen arról szól, vajon miért jönnek északról a hadi- és kereskedelmi hajók, miért nem folytatnak hadjáratokat a déli flották is? Ez a novella talán a második (Montaigne-é után), amely az észak–dél konfliktust teszi tárgyává. A herceg kérdésére tanácsosa ezt válaszolja: „Ez a dolgok rendje!” Tehát ez az első megnyilvánulása a nyugati rendszernek és fogalmazásnak, amely három évszázadon át a „dolgok természeteként” ment át a köztudatba.
De nem feltétlenül a világ köztudatába, ha ugyan van ilyen. Számíthatunk arra, hogy a technológia hatására, sőt a kommunikáció segítségével a harmadik világ megcáfolja az abesszin herceg tanácsosának bölcsességét; a föld egyes régióiban kitör a lázadás a „dolgok rendje” ellen, és megindul az ellenmozgalom délről északra és egyéb irányba. Csak a Nyugat Tartuffe-jei állítják be váratlanként, rejtélyesen előkészítettként az Amerika ellen elkövetett merényletet. Tény, hogy erre dr. Johnson óta készül a harmadik világ, de technológia híján nem volt képes kivitelezni a tervét. A Nyugat lelkes nógatására megszerezte ezt a tudást, ami némi megvetéssel is járt, mint mindig, mikor a fejlett népek a „barbárokról” beszélnek.
Úgy látszik, a nemzetközi intézmények (SEATO, ENSZ, FAO, UNICEF és a többi) nem képesek integrálni a föld többi népét, amire – a gyarmatosítás által – képes volt a régi, nemzetállamokra épített világrendszer. Arra sem képes az „első világ”, hogy filozófiailag és etikailag együtt éljen a harmadikkal, mint ahogy ez utóbbi sem viszonozná a koegzisztencia gesztusait. A következmény tehát Izrael és Palesztina, Észak-Írország és Anglia, Ajaccio és Párizs, Ausztrália és Dél-Ázsia – az összecsapások ma már a föld minden sarkára kiterjedtek.
Háborúnak nevezzük ezt vagy terrornak, esetleg forradalomnak? Ha háború, akkor terrorcselekményekkel jár; ha terror, akkor háborúhoz vezet.
Mindenesetre annak megértése lenne fontos, hogy nem két civilizáció összecsapásáról van szó, amint a Huntington-tézis tartja, hanem a mindenkori konfliktusról, amely egymással ellentétes csoportokat von össze egy – vallási, faji, gazdasági, kulturális – rendszerbe, és ahol a másik türelme megtörik a kényszerű együttélés súlya alatt. A most átélt terror és háború aktusai, bűnei, megtorlásai, újrakezdései ismétlődni fognak, bár ideológiánk nyomása alatt ezt most tagadjuk. Elhitetjük magunkkal, hogy ez az utolsó lépés az örök békéhez vezető úton, mert észjárásunk szerint a gonosz utoljára próbálkozott a jó végső győzelme előtt. „Ez a háború az utolsó!” – hangoztatták 1914-ben, és ezt az ígéretet ismételték meg 1945-ben az ENSZ alapítói. Azóta megtudtuk, hogy ez nincs így, bár most megint az illúziók csapdájába esünk. Milyen terrorakció készül e pillanatban, és milyen megtorlást vált majd ki? Nem tudhatjuk, csak Bush elnök megnyugtatásra szánt szavai kerülnek a dossziéba. Ezt, valamivel rövidebben, már Ferenc József is elmondta.
Valószínű, hogy a globalizmus újra előbbre lép, és rávetíti nyomasztó árnyát a század első szakaszára. A „politically correct” harsányabb lesz, mint valaha, és vele milliók félelme erősödik az ideológiát ellenőrző „gondolatrendőrségtől” – amely a demokrácia, a szabadság és a tolerancia címkéjét viseli a homlokán.