Románia és Finnország aktív részvételével számolunk – szögezte le Hitler utasítása, de Magyarország részvételéről e parancsban nem esett szó. A magyar kormányt a németek nem is tájékoztatták a szovjet állam ellen tervezett katonai akcióról. Bartha Károly honvédelmi miniszter 1941. januári berlini látogatása során a német vezér beszélt ugyan az esetleges szovjet veszélyről, de egy háború esetére Magyarországnak passzív szerepet, a Kárpátok védelmét szánta. Hitler alapjában véve az egész háború folyamán bizalmatlan volt a szerinte konzervatív, „reakciós” és „angolbarát” magyar vezető réteggel szemben. Amikor 1941. április 24-én Horthy kormányzó látogatást tett Hitlernél, utóbbi nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a német–szovjet viszony korrekt. Tekintettel arra, hogy Hitler hat nappal később június 22-t határozta meg a Szovjetunió elleni támadás időpontjaként, nyilvánvaló, hogy a német diktátor tudatosan hallgatta el Horthy előtt a részéről már eldöntött hadjáratot. Ez azt bizonyítja, hogy nem akarta és nem követelte Magyarország részvételét a Szovjetunió ellen tervezett fegyveres akcióban.
Werth Henrik magyar vezérkari főnök azonban száz százalékig németbarát volt, ezért minden lehetséges módon ki akarta erőszakolni Magyarország részvételét a Szovjetunió elleni háborúban. A Bárdossy László miniszterelnökhöz eljuttatott, 1941. május 6-i memorandumában kölcsönös politikai és katonai segélynyújtási egyezmény kötését javasolta Németországgal. Követelte, hogy fenntartás nélkül álljunk Németország oldalára. Bárdossy határozottan elutasította Werth indítványát: „A Német Birodalom és Magyarország között az erőviszonyok tekintetében fennálló óriási különbség mellett alig képzelhető el, hogy Németország velünk kölcsönösség alapján ilyen szerződés megkötésére hajlamos volna” – írta válaszlevelében Bárdossy, és rámutatott, hogy a német–szovjet viszonyt illetően a magyar kormány a német fél részéről eddig semmiféle információt nem kapott.
Werth ennek ellenére folytatta bizalmas megbeszélését német katonai körökkel, mindenekelőtt Kurt Himer tábornokkal, a magyarországi német összekötő törzs vezetőjével. Werth törekvéseit lelkesen támogatta Sztójay Döme berlini követ. Bárdossynak küldött, június 7-i bizalmas jelentésében hangoztatta ugyan, hogy a németek Magyarországnak az esetleges keleti hadjáratban csak passzív szerepet szánnak, de a román részvétel miatt sajnálatosnak tartotta volna, ha Magyarország kimaradna a készülő hadjáratból. Aggályait azzal indokolta, hogy Románia, érdemeire hivatkozva, követelni fogja a második bécsi döntés semmissé nyilvánítását és Észak-Erdély visszaszerzését, s ezért javasolta a „vér- és dacszövetség” megkötését Németországgal.
Időközben változatlanul folyt mind a német, mind a szovjet csapatok felvonulása az 1939-ben kijelölt demarkációs vonal mindkét oldalán. Ennek ellenére a TASZSZ hírügynökség 1941. június 13-i kommünikéje határozottan cáfolta egy német–szovjet fegyveres konfliktus lehetőségét. Az egymásnak ellentmondó hírek alapján a Bárdossy-kormány bizonytalanságban volt mind Németország, mind a Szovjetunió szándékai felől. 1941. június közepén Weizsäcker német külügyi államtitkár hivatalos látogatást tett Budapesten. Amikor Bárdossy megpendítette a német–szovjet fegyveres konfliktus lehetőségét, Weizsäcker ironikusan jegyezte meg: aki német–szovjet háború közeli lehetőségéről beszél, az többet tud, mint a Führer.
Ultimatív hangvételű memorandumot juttatott el azonban a miniszterelnökhöz Werth Henrik vezérkari főnök 1941. június 14-én. Szerinte a szovjetek elleni hadjáratban való részvételünket megköveteli reális biztonsági érdekünk, a bolsevizmussal szembeni elvi állásfoglalásunk, „keresztény-nemzeti” világnézetünk, valamint további országgyarapításunk lehetősége. Bárdossy Werth levelének vétele után azonnal összehívta a rendkívüli minisztertanácsot. Felolvasta Werth levelét, és cáfolta a vezérkari főnök érveit. Leszögezte, hogy a német kormány a magyar külügyi szervek többszöri érdeklődése ellenére nem nyilatkozott olyan értelemben, mintha a német–szovjet háború közeli realitás lenne. Nem tartotta reálisnak Werth azon érvelését, miszerint hadba lépésünk esetén visszakaphatnánk Dél-Erdélyt. A minisztertanács Bárdossy logikus érvelésének hatására elutasította Werth memorandumát, de elhatározta, hogy a Kárpátalján állomásozó honvédalakulatokat hadi állományra emelik.
A német kormány végül is 1941. június 15-én nyilatkozott. Jegyzékben kérte a magyar kormányt, hogy az erős szovjet csapatösszevonások miatt erősítse meg a Kárpátok vonalát. Bárdossy ilyen értelmű utasítást adott Werthnek. Ebben az utasításban már kissé eltért addigi hajlíthatatlan magatartásától. Hangsúlyozta ugyan, hogy a várható katonai akcióban való részvételünket a német kormánynak nem ajánljuk fel, de ha a német kormány ilyen értelmű felszólítást intézne a magyar kormányhoz, „ennek természetesen készséggel eleget tennénk”.
Ilyen előzmények után érkezett el Magyarország a német–szovjet háború kitörésének előestéjéhez. Eddig az időpontig Werth Henrik, más magas rangú vezérkari tisztek és Sztójay berlini követ a keleti hadjáratban való részvételünket szorgalmazták. A részvételtől további országgyarapítást reméltek, főleg Dél-Erdély visszaszerzését. E remények teljesen irreálisak voltak. Bárdossy Sztójaynak küldött számjeltáviratában úgy vélte, „lehetetlen feltételezni azt, hogy ha a birodalmi kormány Románia közreműködését az oroszok ellen igénybe veszi, ezután a bécsi döntés megváltoztatásával nekünk új területeket juttatna vissza Dél-Erdélyben akkor, ha a szovjet elleni háborúban mi is részt veszünk”. Az okiratok alapján megállapíthatjuk, hogy Bárdossy László erőteljesebben hangoztatta ugyan Magyarország tengelyhűségét, mint Teleki Pál, ám lényegében elődje politikáját követte: Magyarországot a lehetőségek határán belül távol akarta tartani a kibontakozó német–szovjet konfliktustól. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy nem állt olyan sziklaszilárdan a hadviselés elkerülésének álláspontján, mint Teleki. Nyilatkozataiból kitűnik: ha a német kormány erre határozottan kéri, nem zárkózott volna el a magyar haderő részvételétől. Vezérelve sok tekintetben azonos volt Telekiével: a németeknek tett külpolitikai engedményekkel meg akarta akadályozni a szélsőjobboldali náci-nyilas erők hatalomra kerülését.
Megkezdte támadását a Wehrmacht 1941. június 22-én, vasárnap hajnalban a Keleti-tengertől a Kárpátokig terjedő fronton a Szovjetunió ellen. Erdmannsdorff budapesti német követ reggel hat órakor magánlakásán felkereste Bárdossyt, aki megértéssel fogadta a német közlést. Hangsúlyoznunk kell: Erdmannsdorff nem szólította fel Magyarországot a hadjáratban való részvételre. Ilyen kérést Hitler Horthyhoz intézett levele sem tartalmazott.
A későbbiek során – miután Kassa bombázását követően Bárdossy proklamálta a hadiállapotot – mind Hitler, mind a német külügyminisztérium állandóan hangoztatták, hogy Magyarország saját elhatározásából vett részt a keleti hadjáratban.
Magyarországon Werth Henrik volt a részvétel lelkes híve, a német oldalon viszont Kurt Himer tábornok, a magyar honvédséghez kirendelt német összekötő törzs vezetője. Werth a háború kitörésének másnapján találkozott Himerrel, akivel letargikus hangulatban közölte: nem hiszi, hogy a magyar kormányt rá lehetne bírni arra, hogy részt vegyen a háborúban.
A magyar kormány helyzete közben egyre nehezebbé vált. Olaszország és Románia már június 22-én hadat üzent a Szovjetuniónak. Bárdossy 23-án délelőtt 10 órára összehívta a minisztertanácsot. A minisztertanács Keresztes-Fischer belügyminiszter ellenszavazatával úgy döntött, hogy Magyarország megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval. Werth – mihelyt értesült a minisztertanács határozatáról – Bartha honvédelmi miniszterrel együtt a kormányzó kenderesi birtokára utazott, s a két magas rangú katona azzal fenyegette meg a kormányzót, hogy ha Magyarország nem vesz részt a hadjáratban, katonai államcsíny veszélye sem zárható ki. Horthy elutasította Werth és Bartha követelését. Werth Budapestre visszaérkezve azonnal értesítette Himer tábornokot Horthy szerinte negatív döntéséről.
Június 23-án Molotov külügyi népbiztos fogadta Kristóffy moszkvai magyar követet, s közölte vele, hogy a Szovjetuniónak nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben. Közölte még, hogy a Románia kárára megvalósítandó magyar területi követelésekkel kapcsolatban a szovjet kormánynak a jövőben nem lesz észrevétele. Kristóffy Molotov közlését táviratban jelentette Bárdossynak, aki állítólag – ez máig sincs tisztázva – a távirat tartalmát eltitkolta a kormányzó előtt. E táviratnak nagy jelentőséget tulajdonítottak mind az 1944 őszén meginduló fegyverszüneti tárgyalások előtt, mind a Bárdossy-per tárgyalásakor. Véleményem szerint az utókor túlzott jelentőséget tulajdonított neki. Akár eltitkolta Bárdossy, akár nem, a kormányzónak kapóra jött diplomáciai gesztus volt a táviratra hivatkozás a fegyverszüneti tárgyalások megkezdése előtt.
1941. június 24-én Bárdossy nagy jelentőségű megbeszélést folytatott Erdmannsdorff budapesti német követtel. A miniszterelnök tiltakozott Himer tábornoknak Werth Henrikkel Magyarország esetleges hadba lépéséről folytatott megbeszélése ellen. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a hadjáratban való részvétel elsősorban politikai kérdés, „s így nem a vezérkar, hanem a kormány és az alkotmányos tényezők elbírálása alá tartozik”. Kérte Erdmannsdorffot, tisztázza Berlinben, hogy a birodalmi kormány szükségesnek tartja-e Magyarország részvételét vagy nem. A kormányfő felsorolta azokat a tényezőket, amelyek erősen megnehezítenék a Himer által kívánatosnak tartott magyar részvételt. Utalt az Észak-Erdély visszaszerzésére irányuló román propagandára, valamint arra, hogy a magyar honvédségnek a várható román betörés elhárítása céljából állandó készültségben kell lennie. Bárdossy utalt továbbá az ország súlyos gazdasági helyzetére, majd arra hivatkozott, a magyar kormány elemi kötelessége, hogy elsősorban az ország saját erőállományának megőrzéséről gondoskodjék. A megbeszélést a miniszterelnök ezekkel a szavakkal fejezte be: „Mindent egybevetve őszintén meg kell mondanom, hogy a magyar kormány csak nehezen szánná el magát arra, hogy a szovjet elleni katonai akcióban részt vegyen. Ebben a tekintetben a magyar kormány nem foglalhat könnyelműen állást, és ezért mindenekelőtt ismernie kell a birodalmi kormány álláspontját és esetleges kívánságait.” Erdmannsdorff megígérte, hogy a kérdés tisztázásáért közbenjár a német kormánynál.
A következő napon, 1941. június 25-én több olyan esemény történt, amely megnehezítette a hadviselést elkerülő álláspontot a magyar kormány számára. Svédország engedélyezte német csapatok átvonulását Norvégiából Finnországba, Dánia visszahívta moszkvai követét, Szlovákia és Horvátország hadat üzent a Szovjetuniónak. A Bárdossy-kormány passzivitásával elégedetlen magas rangú magyar katonatisztek azzal a gondolattal játszadoztak, hogy magyar önkénteseket küldenek a keleti frontra. Ebben az ügyben Werth Henrik és más magas rangú vezérkari tisztek bizalmas megbeszélést folytattak Himer tábornokkal.
Miközben a német és a magyar katonai körök ilyen buzgó tevékenységet folytattak Magyarország részvételéért, Hitler álláspontja nem változott. Halder német vezérkari főnök így emlékezett meg erről háborús naplójában: „Magyarország részvétele kívánatos volna, de a Führer politikai okokból nem akarja, hogy Magyarországot hivatalosan felkérjük.” Hitler feltehetőleg azért nem akarta felkérni a magyar kormányt, mert félt, hogy ez esetben a magyarok újabb revíziós követelésekkel lépnek fel, és ezeket nem tudta, de nem is akarta kielégíteni, mivel e követelések a két német csatlós állam, Szlovákia és Horvátország, valamint a németek szemében értékesebb és erősebb szövetséges, Románia ellen irányultak. Egyébként is ellenszenvvel viseltetett a Horthy vezette és a nácik szemében „feudális, kapitalista és zsidóbarát” Magyarország iránt.
Míg a magyar és német katonai körök egy része örömmel látta volna Magyarország részvételét a háborúban, a politikai tényezők ezt nem akarták. Németországban maga Hitler, Magyarországon pedig Bárdossy miniszterelnök az, aki – amint a német követtel közölte – „nehezen” szánta volna rá magát egy ilyen értelmű döntésre. 1941. június 25-én tehát patthelyzet uralkodott a politikai és katonai körök között. Bárdossy addigi diplomáciai lépései nyilvánvalóvá tették, hogy a magyar kormány nem hajlandó engedni a katonai nyomásnak. A következő napon – 1941. június 26-án – Bárdossy pálfordulását eredményezte a Kassa ellen intézett légitámadás.
Ukrajna
Starlink leállás Ukrajnában: a frontvonalon kritikus a helyzet
