Apám botja hazatért

A feleségemnek jutott eszébe még a tavasz kezdetén, amikor délelőttönként kijárogattam a Városligetbe, hogy meg kellene keresnünk apám régi botját. Öregkorára botra támaszkodva járt, nagyokat koppantva olykor a kövezeten. Ha az istállóba kötött állatok meghallották a koppanást, a tehenek az ajtó felé fordították a fejüket, a lovak meg felnyihogtak. Füleltek a hízók is az ólakban, felrebbentek a baromfiak, amikor apa a botjára támaszkodva közéjük indult mint gondos gazda.
Ismertem jól a botját, sokszor meg is csodáltam. Egy temerini bognár faragta neki diófából. Szép bot volt. Apa már csak ennek segítségével tudott járni elhatalmasodó köszvénye miatt. Amikor a karosszékében üldögélt újságot olvasva, a két térde közé fogta. Ajnározta. Miután meghalt, magunkkal hoztuk a botot Budapestre.
„Jobban illene hozzád az a régi faragott bot” – mondogatta a feleségem, s erre keresni kezdtük apa botját. Hová lehet elrejteni egy botot? A szekrényben nem találtuk, alatta se, a könyvespolcot is átnéztem, s akkor eszembe jutott, hogy egykoron elajándékoztuk. Eszti néninek, aki bejáróként dolgozott nálunk valamikor, az ötvenes években. Emlékszem, egyszer arra panaszkodott, hogy a férjét közlekedési baleset érte, a fél lábát vonszolja. Erre nekiadtuk apám botját, hátha segíti a járásban.
Ugyan ki gondolna ilyen esetekben a jövőre, arra, hogy talán jó lesz még ez a szépen faragott bot valakinek a családban, majd ha megöregszik? Dehogyis öregszünk! Egészséges ember pedig már régen nem jár bottal, kiment a divatból. Így aztán Eszti néni hálálkodva elvitte a botot Árpád bácsinak. Ő használta haláláig. Utána Eszti nénire maradt, ő támaszkodott rá, amikor olykor-olykor meglátogatott bennünket. Csepelen lakott, csak kéthetenként jött el hozzánk. Aztán végleg elmaradt, meghalt. Elsirattuk. Arról a bizonyos botról azonban ez ideig teljesen megfeledkeztünk. Vajon kire maradt? Ki őrzi? Merre lehet?
A feleségem telefonálgatott a régi címre, de már más lakott abban a kis csepeli lakásban. A tulajdonos kiadta Eszti néni volt szobáját egy diáklánynak. Annak üzengettünk hát, hogy hívjon vissza bennünket, fontos közlendőnk lenne számára.
A minap jelentkezett a kislány, aki másodéves egyetemi hallgató. Először nem értette, mit akarunk tőle, nem tudott semmiféle botról, néhai Eszti néniről sem hallott eddig. De van a házban egy pince, ahol a lakók limlomjait őrzik, esetleg ha ott rátalálna… De most vizsgaidőszak van, nem ér rá ilyesmivel foglalkozni.
Úgy gondoltuk, hogy ezzel le is zárult a botkeresés, jó lesz nekem továbbra is az eddigi botom, ha nem is olyan remek darab. „Ugyan ki nézi már, hogy milyen a botod?” – vigasztalt a feleségem. Megnyugodtam.
A múltkor egy idegen leányzó csöngetett be hozzánk. Kinyitottam a kémlelőablakot: nem ismertem. „Kit keres, kedves?” – próbáltam lerázni. „Jucika vagyok Csepelről, a botot hoztam…” – mondta.
Kitártam előtte az ajtót. Megöleltem. Arcon csókoltam. Aztán a botot is, amely, lám, megkerült. A pince mélyén volt, sok kacat között talált rá Jucika, és hozta boldogan. Én nyomban kipróbáltam, le-fel jártam vele a lakásban. Dicsértem közben, hogy milyen jó a fogása, hogy mennyivel könnyebb így járni, és mi lenne, ha most megboldogult apám látna a botjával. Talán sírva fakadna. „Hát ide jutottál, fiacskám?”
Azóta ezzel a bottal járok a Városligetbe. Családtag lett nálunk ez a régi diófából faragott bot; örökség, amelyet apám hagyott rám. Nem a sarokba támasztva áll, ahol a botok helye van, hanem a fogasra akasztom mindig, a ruhák közé. Díszhely illeti meg.
A múltkor, emlékszem, pünkösd ünnepe volt éppen, s már tálalva várt az ebéd, amikor sétámról visszatértem. A botot nem a megszokott helyére tettem, hanem a mellettem lévő szék támlájára akasztottam. Kanalazni kezdtem a levest, s felpillantva megdobbant a szívem. Mintha az apám ülne mellettem. Eszembe jutott: ebéd előtt mindig elmondta az asztali áldást. Mi lenne, ha most én… Helyette?… Már mondom is, suttogva rebegem a régen hallott szöveget: „Áldd meg, Uram…” Az emlékezés összeszorítja a torkomat, érzem, két könnycsepp gördül végig az arcomon, és a forró levesbe hull.
Azóta minden étkezésnél jelen van apám régi botja. És a templomba is együtt megyünk…