Az első globalizációs háború

Lassan eszmélünk a döbbenet, a fájdalom és az elbizonytalanodás okozta sokkból. Századszor is végignézzük a hollywoodi tucatfilmek megelevenedéseként a World Trade Center két tornya összeomlásának, az égő Pentagonnak a képeit, és apránként kénytelenek vagyunk rádöbbenni szép új világunk szomorú valóságára, és dühvel keveredő csalódottsággal ismerjük be, hogy tévedtünk. Tévedett Amerika, amikor a világ egyedüli nagyhatalmának csalóka magabiztosságával sebezhetetlennek hitte magát. Tévedett, amikor úgy vélte, hogy a kétpólusú világ egypólusúvá válásával akaratát korlátlanul és büntetlenül érvényesítheti. S tévedett az egész fejlett és civilizált világ, amikor a szabadság, a high-tech világ mámorában eltelve önmaga valóban elkápráztató teljesítményével, a jó letéteményesének kiáltva ki önmagát hamar elfeledkezett Földünk elesett, kevésbé szerencsés milliárdjairól. Most megdöbbenve, ökölbe szorult kézzel, ugyanakkor kicsit önmarcangolón is bámuljuk a füstölgő romokat, és belénk hasít a szörnyű felismerés, hogy gyönyörű világunk mily törékeny, és akár egyik pillanatról a másikra összeomolhat. Lelkünkbe fészkelte magát a terror, amely immár megtanulta a globális világ szabályait. Szeptember 11. mindenképpen új korszak kezdetét jelenti. S hogy ez milyen lesz, az elsősorban rajtunk múlik.
A megdöbbenés, a gyász napjai után – bármennyire frissek is még a sebek – el kell gondolkozni azon, miért is következhetett be ez a szörnyű és becstelen terrortámadás. Az élet ugyanis, bármilyen kegyetlenül hangzik is ez ezekben a napokban, megy tovább, és már most olyan döntéseket kell meghozni, amelyek meghatározhatják azt a bizonyos jövőt. Ilyen például a válaszcsapás mikéntje. Amerika ugyanis most elszánt, egy tömbbe kovácsolta a szörnyű tragédia, és háborús hangulatban várja a jeladást a támadásra. E cinikusan kiszámított, aljas merényletet, ezt a becstelenséget keményen meg kell büntetni, hiba lenne azonban, ha a válaszcsapás szintén ártatlan áldozatok tömegét követelné, tápot adva az amúgy is virágzó gyűlöletnek.
A helyes döntést, az új rend megalapozását nem segíti, ha most jókra és roszszakra osztjuk a világot, és ennek az ellentétpárnak az optikáján keresztül nézzük mindazt, ami történt és történni fog. A Gonosszal most valóban szembesültünk, bár nem fedte fel arcát, tévedünk azonban, ha e féktelenség mögött nem próbálunk racionális okokat fellelni. Az egyre inkább a célkeresztbe kerülő szaúdi milliárdos, Oszama bin Laden személyes indítékai ugyan meglehetősen irracionálisak, a barátból ellenséggé vált ember gyűlölete vezérli Amerika ellen, a táborába álltak mozgatórugói azonban nagyon is ésszerűek. A nyomor, az éhezés, az elkeseredett kétségbeesés sokakat lök az erőszak gondolatáig, végtelen utánpótást biztosítva Bin Ladennek és társainak. Abból a több mint egymilliárd emberből, aki naponta egy dollárnál kevesebből él, nem nehéz csapatot verbuválni. Ők ugyanis bűnösnek tartják a föléjük nőtt fejlett országokat, élükön Amerikával. S valljuk be, valóban nem mindenben civilizált, ahogy ez a civilizált világ sokszor hozzájuk közelít. Nem kérnek a globalizációból sem, hiszen egyrészről meg sem nagyon értik, másrészt azt azért világosan felfogják, hogy ők ennek a vesztesei. „Ami New Yorkban történt, az reagálás arra, amit mifelénk megszépítően globalizációnak neveznek” – véli Ernst-Otto Czeimpel hesseni konfiktuskutató is. Mint mondja, a múlt kedden történtek nyomán az Egyesült Államoknak és Nyugat-Európának át kell gondolnia a világban játszott eddigi szerepét, valamint azt a reagálást, amelyet ez a szerep a világ többi részén kivált. Szerinte itt nem kultúrák harcáról van szó, hanem sokkal inkább olyan küzdelemről, amely egyfelől a világot uraló ipari hatalmak, másfelől az uralmuk alá eső országok között dúl. A kapitalizmus jelképévé vált két torony ledöntése, a globalizáció motorjának számító Amerika szíve elleni támadások valóban el kell hogy gondolkoztassák a vezető hatalmakat, elsősorban az Egyesült Államokat. A racionális Kelet–Nyugat szembenállás megszűnte után szembe kell nézni Észak és Dél egyre feszülő ellentétével, az erre rátelepülő, ebből is táplálkozó, globális színtéren megjelent terrorizmussal. Megkerülhetetlen a harmadik világ problémáinak kezelése. A törzsi szintrôl még valójában alig elmozdult társadalmak létgondokkal küszködnek, a globalizációtól pedig csak azt kapták, hogy dárdák helyett immár géppisztollyal rendezik vitáikat. Felemelésük tehát a jó szándék megléte esetén sem egyszerű, így az eddigi munkahelyteremtő beruházások is elvesztek a Szahara homokjában, mégis meg kell próbálni. Ez civilizációs kötelesség, s hát a védekezés a fellázadt Dél ellen drágább lesz. Persze, amikor a most galádul hátba támadott fejlett Nyugatot ostorozzuk, akkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a Bin Ladenek, a gazdag arab országok is tehetnének valamicskét az egyenlőtlenségek csökkentéséért.
A történteket az első globalizációs háborúnak nevezô szakértők persze azt sem felejtik el megemlíteni már most, hogy mindehhez a hátteret az amerikai kormány arroganciája adta. Az egyedüli világhatalom szerepében valahol érthető módon túlságosan magabiztossá váló Amerika – ha csak a legutóbbi időszak történéseit nézzük – a kiotói szerződés felmondásával, a rakétaelhárító rendszer talán túlzott erőltetésével, siettetésével, a durbani konferencia otthagyásával vagy a közel-keleti konfliktusban mutatott pártosságával a legkülönbözőbb erőket hangolta maga ellen, köztük fokozta az iszlám fanatikusok gyűlöletét is. Ennek az ellenérzésnek persze nem csak politikai gyökerei vannak, azt növelte még az Amerika gazdagságáról szóló filmek tömege is.
A terrorizmus által megsebzett Amerikának válaszolnia kell az új kihívásra. Nehéz a dolga, hiszen meg kell torolnia a gyalázatos bűnt, miközben a világ egyedüli nagyhatalmaként felelősséggel tartozik a jövőért is, ezért bármennyire elkeseredett, nem kockáztathat. A tragédia után Washington felé áramló szolidaritás és rokonszenv, a Brüsszeltől Moszkván át Kínáig körülötte kovácsolódó terroristaellenes szövetség azonban megkönnyítheti a helyzetét. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ezt a pillanatot még olyan államok, mint a vele ellenséges Líbia is a nyitásra használják fel, akkor hiba lenne, ha a Fehér Ház (s az egész fejlett világ) elszalasztaná a politikája átgondolására, a megújulásra kínálkozó alkalmat. E merényletek mélyreható változásokat idéznek majd elő a biztonsági koncepciókban, így szakítani kell a rakétapajzs mindenhatóságába vetett, hagyományos megközelítésen alapuló hittel, de változtatni kell a közel-keleti politikán is, mégha Saron újabb kijelentései sem segítenek ebben. Általában árnyaltabban, kompromisszumokra is készen kell közelíteni a konfliktusokhoz.
Az elmúlt hét keddje mindenképpen új korszak kezdete. Ha a világ, benne elsősorban Amerika a fájdalomból ocsúdva most nem ragad le az erőn alapuló visszacsapásnál, hanem továbblép, és önmagába nézve a tragédiához vezető összes okot kutatva igyekszik megérezni az új világrend logikáját, akkor ez a tragikus nap a még időben jött figyelmeztetés napjaként marad meg az utókor emlékezetében.