Az intifáda véres egy éve – ezer áldozattal

Egy év telt el azóta, hogy Ariel Saron, a szélsőségesen jobboldali Likud párt akkori vezetője – azóta miniszterelnök – megtette híres-hírhedt sétáját a kelet-jeruzsálemi Templom-hegyen. Ott, ahol az iszlám harmadik legszentebb helye, az al-Aksza mecset áll. Ez a biztonsági emberek gyűrűjében megtett út sokat jelentett. Egyfelől a szélsőséges pártvezér mintegy megszentségtelenítette a mecsetet, másfelől politikai üzenetet is hordozott: mi vagyunk az urak, a miénk Izrael földjének minden egyes négyzetcentimétere, így az iszlám mecset is. Másnap kitört a felkelés.

Amikor Saron lejött a hegyről, tudni lehetett: ez az esemény valamit megváltoztat a Közel-Keleten. A hónapok óta halódó békefolyamat, a kudarcba fulladt egyeztető tárgyalások után Saron úgymond követ dobott az „egyáltalán nem álló” vízbe. A láncreakció előre látható volt, csak az nem, hogy nem lehet megállítani a helyzet romlását.
Az első napok után az összes híradó a halottak számával foglalkozott. Tíz, húsz, ötven, száz áldozat. Ezután becslések következtek, majd mindez elmaradt. A halottak száma túlment minden előre jelezhető adaton. Az 1987-ben kitört felkelés (intifáda) után joggal nevezik a mostani zűrzavart „második intifádának”, mivel látható, hogy látszatintézkedések nem fogják elcsendesíteni a lázongó palesztinokat. Ahogy az izraeli lakosság sem egykönnyen békél meg a helyzettel. Igaz, hogy belefáradtak az állandó háborúskodásba, a folyamatos harckészültségbe, de Izrael nem engedheti meg magának a háborús vereséget. A zsidó állam lakosságának egy része békéért tüntet. Mások a végsőkig kitartanának a győzelem érdekében. Arról pedig már szó sem lehet, hogy a két nép, a zsidó és a palesztin közeledjék egymáshoz. Az 1948 óta tartó viszály áthidalhatatlan szakadékot képezett.
Egyfajta rendkívül törékeny status quo Izraelben is kialakult, amelyen ugyan mindkét fél változtatna, de bizonyos – minimális – igényeket mégis kielégít. A palesztinok autonóm területükön bizonyos függetlenséget élveznek, ha megalázó is a helyzetük. Izrael pedig őrt áll a határokon, vigyázva, nehogy veszélyes ember kerüljön polgárai közelébe. Egyfajta „új apartheid” valósult meg, amelyet senki sem ismer el, de végső soron mindkét fél támogat. A helyzet mégsem volt túl rózsás. A zsákutcába jutott békefolyamatot a helyiek már nem tudták megmenteni, ezért kérték a régi közvetítő, az Egyesült Államok segítségét. Az amerikai politika – mivel Bill Clinton akkoriban leköszönő amerikai elnök nagyon erősen szorgalmazta a békefolyamatot – mindent megtett legmagasabb szintű tárgyalások tető alá hozásáért. Ám az erélyes amerikai szó és a megszokottnál jóval engedékenyebb izraeli hozzáállás sem segített az intifáda leállításában. Jasszer Arafat, a palesztinok vezetője ugyanis nem támogatta a félmegoldást, és visszadobta a sarm-es-
sejk-i béketervezetet. Az Iszlám Dzsihád és a Hamász fegyveres mozgalmak öngyilkos merénylői azonban megváltoztatták az események folyását.
A jeruzsálemi Sbarro étteremben történt merénylet új fejezetet nyitott az amúgy is nagyon véres viszály történelmében. Izrael ettől fogva biztos lehetett benne, hogy egy polgára sem lehet biztonságban. Arról is meggyőződhettek, hogy a palesztin fiatalok nem riadnak vissza az öngyilkos merényletektől. Az állig felfegyverzett izraeliek ettől fogva még jobban figyelték a gyanús személyeket, állandó – és nem alaptalan – paranoia alakult ki bennük. Ettől fogva szó sem lehetett arról, hogy Izrael engedjen. A helyzet végképp elmérgesedett. A zsidó állam célzott likvidálási politikáját folytatta, amely felháborodást váltott ki az egész világon: Izrael palesztin vezetőket gyilkolt meg, rakétával, lövéssel, sőt, egy esetben könnygáztámadásban kapott szívinfarktust az egyik idős palesztin vezető.
Az erőszakos akciók egyre nagyobb szabásúak lettek, a kődobáló gyerekek ellen használt gumilövedékek helyett immáron tankokat vetettek be a palesztin fennhatóság városaiban. Az országban háború dúlt, de ezt senki sem ismerte be.
Amikor szeptember 11-én öszszedőltek a Világkereskedelmi Központ „pokoli tornyai”, az egész világ megdöbbent. Palesztin és izraeli egyaránt. A béke reménye paradox módon épp egy ilyen terrorcselekmény hatására erősödött meg. Bár a New York-i és washingtoni események alatt Izrael betört a palesztin autonóm Dzsenín városába, a tankok ezután visszavonultak. Megtört a jég: Ariel Saron izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat vért adtak a rászorulóknak, és látszott, a jelenet nem csak a kameráknak szólt. Lehetőség nyílt egy találkozóra a palesztin vezető és Simon Peresz izraeli külügyminiszter és kormányfőhelyettes között. A találkozót negyvennyolc órányi fegyvernyugvásnak kellett volna megelőznie. Ezt ugyan nem sikerült betartani, de a politikusok egy asztalhoz ültek. Illúziói arrafelé már régóta nincsenek senkinek, de a remény hal meg utoljára. Hogy lesz még béke Izraelben.