A Majestic Hotel tetejéről álomszép kilátás nyílik a városra és a Mekong folyó egyik ága alkotta saigoni kikötőre. Béke van, az égő házak és a menekülő amerikai katonákkal túlterhelt helikopterek látványa rég a múlté. A szálló most is tele külföldivel, sokan Graham Greene regényét, A csendes amerikait olvassák. Nem véletlenül: az író a harmadik emeleten élt három évig, amikor megírta a könyvet. A kávézóban a pincér nem lepődik meg azon, hogy dollárban akarunk fizetni (közel két dollárba kerül egy fekete), de dongban adja a visszajárót. Azon kívül, hogy a várost következetesen Ho Si Minhnek nevezik, nagyon kevés jel utal arra, hogy szocialista országban járunk.
Arccal a kapitalizmus felé – fogalmazhatták meg a jelszót a párt vezetői valamikor a nyolcvanas évek közepén, amikor nekifogtak megreformálni a rendszert. És eddig úgy sikerült ezt megoldniuk, hogy közben nem veszítették el az arcukat. Az ország modernizációs pályára állítása irigylésre méltó módon sikerült, úgyhogy mára tulajdonképpen tőkés viszonyok uralkodnak: magánkézben van nyolc és fél milliárd dollárnyi tőke, a gazdaság évi növekedése – az ázsiai válság után is – évi hat-hét százalék. Ez épp elég arra, hogy az évente munkaképessé érő egymillió fiatalnak dolgot adjon (ez a fiatalok országa, a lakosságnak több mint fele 14 év alatti). Tavaly óta tőzsde is van, igaz, egyelőre csak hat cég részvételével és szigorú állami ellenőrzés alatt. Külföldi nem vehet részvényt, de aki a hazaiak közül idejében vásárolt, most harmincszor gazdagabbnak tudhatja magát, mára ugyanis ennyiszeresére nőtt a papírok értéke. A számok azt mutatják, hogy az ország a világ második kávéexportőre és harmadik rizstermesztője. Az utóbbival most nagy a gond: míg tavaly közel háromszáz dollárt adtak a világpiacon tonnájáért, ma alig százat kínálnak. A vietnami parasztok ki vannak szolgáltatva a rizsnek (a föld különben nem lehet magántulajdonban, a parasztok az államtól bérelik, ez a jog örökölhető és eladható), s hogy a kormány elejét vegye a lázongásnak, három évre elengedte a földadót, és gondolkodik a szabott áras felvásárláson.
Vietnamban ugyanis lehet tüntetni. Igaz, a párt alapelvei és a központi vezetés ellen nem illik, nem is nagyon próbálkoznak ilyesmivel, de a megyei párttitkárt meg lehet buktatni. A logika ismerős: a rendszer jó, elvtársak, csak akadnak még korruptak és elhajlók, akikre néha lesújt a párt igazságos ökle. Ilyenkor a delikvens bambuszketrecbe kerül, és kiteszik a piactérre, hogy a nép lássa és levezethesse rajta a felgyűlt gőzt. Újabban kérdezni is szabad. Nemrég az állami sajtó kérdőjelesen ugyan, de megírta, hogy az Amerikával a legnagyobb kereskedelmi kedvezményről tárgyaló vietnami delegáció nem volt a helyzet magaslatán, szakemberek helyett felkészületlen politikusok tették nevetségessé az országot. Nem tudni pontosan, hogy minek a hatására, de az áprilisi pártkongresszuson leváltották a korábban a sajtó által finoman bírált pártfőtitkárt.
A parasztok elszegényedése ellenére a tömeges éhínség réme azért már nem fenyeget: az egy főre jutó évi közel négyszáz dollár azt jelzi, hogy majd mindenkinek kikerül a mindennapi betevő. Megszűnt a jegyrendszer, s az állami üzletek mellett mind gyakoribbak a magánboltok, amelyekben gyakorlatilag mindent lehet kapni, néha olcsóbban, mint az államiakban. A változások egyre nyilvánvalóbbak: már 1985-ben megszüntették az átnevelő táborokat, s az elmúlt években több mint háromezer politikai foglyot engedtek szabadon. A különböző felekezetekkel szemben tanúsított nagyobb toleranciának köszönhetően a katolikusok száma megduplázódott (ma a lakosság öt-hat százaléka vallja magát annak), közülük kerülnek ki a legjobban szervezett másként gondolkodó csoportosulások. A legjobban a még mindig eléggé gyakori áramszünet emlékeztet a múltra, no meg a dollár árfolyamának száguldása: most tizenötezer dong ér egy zöldhasút, s egy napszámos havonta nemigen tud megkeresni hat-hétszázezernél többet.
A déli nagyváros, Saigon a „konzervatív északiaknál” is előbbre jár a piacgazdaság útján. A szegényebb régiókból ide vágynak az emberek; bár hivatalosan négymillióan lakják, a városgazdák nyolcmilliónyira becsülik a lakosságot. Itt egymillió dong az átlagfizetés, és majd mindenki kismotorral jár az utcákon (az autó – bár lehet magántulajdonban – nagyon kevés, mert drága). A legnagyobb gond a közbiztonsággal van: a magyar főkonzult például az elmúlt hónapokban kilencszer próbálták kirabolni. A legdivatosabb az utcai rablás, s még ez a jobbik eset, mert a lakásbetörések nemritkán rablógyilkosságba torkollnak. Igaz, közel százszázalékos a felderítés, mert a ház-, utca- és kerületbizalmira épülő vietnami társadalomban nehéz észrevétlennek maradni. Gond az egyre nagyobb méreteket öltő kábítószerezés. A mákszármazékok és a szintetikus drogok hódolóinak száma egyre nő, annak ellenére, hogy gyorsan kivégzik azokat, akiknél fél kilogrammnál többet találnak a tiltott szerből. Jelentős a prostitúció is, a lányok hazafiságból a francia főkonzulátus falai alá járnak strichelni, a fiúk – ugyancsak hazafias meggondolásból – kisebb-nagyobb szükségüket is ott végzik.
A mi képviseletünket nem fenyegeti ilyesféle veszély. Magyarországnak jó a híre a több ezer magyarul is beszélő lakosnak köszönhetően (a keleti országok közül állítólag Vietnamé a magyarul tudó legnépesebb értelmiség). Egyes vélekedések szerint két-háromezren vannak, de Tran Tuan Dzsung kétszer ennyiről tud. A férfi az ELTE bölcsészkarán tanult 1973 márciusáig. A kormány mondta meg neki, hogy magyar szakra kell iratkoznia, de nem bánta meg: utána évekig a két állampárt közötti kapcsolatért volt felelős. Ma egy kutakat ásó és víztisztítással foglalkozó nemzetközi cég munkatársa, és már nincs szüksége a magyarnyelv-tudásra.
– Lassan kiöregedünk, és nyugdíjba megyünk mi, akik beszélünk magyarul – mondja, miközben azon kesereg, hogy nagyon meglazultak a két ország közötti kapcsolatok. – Pedig szívesen segítenénk, magam is lennék bármelyik magyar cégnek az itteni képviselője. Lenne kereslet a magyar árura: a nyolcvanas évek közepén például Ikarusokat hoztunk, ma is látni párat belőlük az utakon. De a kapcsolat megszakadt, most már Dél-Koreából vesszünk buszt. Fordítva is működne a dolog, ellentételezésül kávét, rizst adhatnánk, de immár dollárban is tudnának fizetni a vietnami vállalkozók, ha látna valaki fantáziát az itteni terjeszkedésben.
Hasonlóan vélekedik Kiss Gábor is, aki szerint Vietnamot újra fel kell fedezniük a magyaroknak. Az agronómus hat éve él itt, megnősült, és már nem tervezi a hazatelepülést. Ő úgy látja, kölcsönös a feledékenység: bár az idősebbek nem feledték el, hogy Magyarország akkor „tartotta a létrát”, amikor ők bajban voltak, a harminc alattiak már nem tudják megkülönböztetni a magyart a bolgártól. Már itt is minden élesben megy – mutatja be pár szóval a helyzetet –, aki megengedheti magának, az angolul taníttatja a gyermekét. A mérnök szabadúszóként próbál megélni a vietnami mezőgazdaságból, de szívesen lenne növénynemesítő központok, vegyszereket vagy más, a mezőgazdasági munkához szükséges termékeket gyártó magyar cég képviselője. A nyolcvanmilliós piac Budapestről is csábítónak kellene hogy tűnjön, vallja, annál is inkább, mert voltak biztató próbálkozások. Magyarországon minden megvan, ami itt üzlet lehet – mondja –, hiszen a magyar szellemi terméknek komoly piaca van abban az országban, ahol csak most kezdik letenni a hatékony mezőgazdaság alapjait. Kiss Gábor hatalmas lehetőséget lát a turizmusban is: aki az igazi Ázsiára kíváncsi, de ragaszkodik az európai kényelemhez, annak ideális választás Vietnam. Igaz, egy kicsit messze van. Erre akkor döbbent rá, amikor kiderült: itt a katolikus pap sem tud latinul, és a patikus is csak nézett, amikor acetil-szalicilsavat kért lázcsillapítónak.
Szász Dénes főkonzul sincs megelégedve a két ország közötti kapcsolatok jelenlegi állásával. Úgy véli, a rendkívül dinamikusan változó, rugalmas ország több figyelmet érdemelne a magyar kis- és középvállalatok részéről. Az ország politikailag stabil, a gazdasága jól fejlődik, az infláció három százalék körüli, a törvény védi a magántulajdont – a multik már régóta kifizetődőnek tartják itteni jelenlétüket. A hétszázalékos munkanélküliség is várhatóan csökken, hiszen hamarosan az amerikai piac is megnyílik Vietnam előtt, s a világ egyik legnagyobb cipőgyártója megkezdheti a harcot az Újvilág lábaiért. A magyarok egyelőre csak a gyógyszer- és a könnyűiparban érdekeltek, bérmunkáltatásban. Bár a távol-keleti ország a vállalt határidő felére visszafizette hazánkkal szembeni adósságait, ez kevesek figyelmét keltette fel.
Kavargatjuk a kávét a főkonzullal a Majestic tetején, alattunk nyüzsgő riksák és multinacionális cégek fényreklámjai. Pár napi ittlétünk végén sem változik első benyomásunk: egészen élhető ez a város. Véleményünket hallva vietnamiul jól beszélő vendéglátónk bevallja: a szolgálat letelte után azt tervezi, nem csomagol, hanem diplomata státusát egyszerű saigoni polgáréra cseréli.
ifj. Vidnyánszky Attila
Hamarosan indul a titkokkal és fordulatokkal teli Egyke forgatása, a férfi főszerepet ifj. Vidnyánszky Attila kapta
