Eldönthetetlen az ok-okozati viszony, hogy a szeged–csanádi megyés püspök offenzívába lendült-e, vagy csupán a maga eszközeivel reagált az olyasféle kijelentésekre, mint amit például a szombati Magyar Hírlapban Kamarás István engedett meg magának: „a privilegizált egyház a hatalom hallelujakocsijaként kapcsolódik az állami mozdonyhoz”. Azt most hagyjuk, hogy egy vallásszociológus könnyedén túlteszi magát azon az alkotmányos tényen, hogy a Magyar Köztársaságban az állam és az egyházak szigorúan elválnak egymástól; s legfeljebb posztkommunista bravúrpublicisztikákban, akkor is a szimbolikus politizálás műhelyeiben forrnak össze. Ez a hallelujakocsi viszont fölöttébb érdekes, mert – tudatosan vagy tudat alatt – a korona első nagy (vasúti) országjárására is asszociálhatunk általa. A máskülönben a saját korában kivételesen toleráns Szent István-i hagyományokat minél inkább bagatellizálni kívánó „felvilágosultakat” mi sem irritálja jobban, mint ha a hozzá kötődő ereklyék és országjelvények mozgásban vannak. Statikusnak szeretik őket: a Szent Jobbot a helyén, a Szent Koronát lehetőleg a múzeumban. A korona utaztatása vagy a Szent Jobb-körmenet nem szimpatikus nekik, mert arra emlékezteti őket, hogy már előttük is volt élet ebben az országban.
Hogy Gyulay Endre mit ért „szélsőliberálison”, nem tudhatom. Jómagam azt, ha a szellem emberei a liberális frazeológiát handzsárként használva csapkodnak maguk körül, az intolerancia és a gyűlölet bűzét árasztva. Egy olyan szellemi közegben, ahol az „antiszemita” szót egyesek az intellektuális gazemberség kizárólagos szinonimájaként használják, nem haszontalan leszögezni: nemcsak a zsidógyűlölet sérti az alkotmányt és az emberi méltóságot, hanem mindenféle nemzet, nemzetiség és vallás gyűlölete. A katolikus vallásé is. A zsidó jelképek és rítusok tiszteletben tartása semmivel nem előbbre való morális parancs, mint a keresztény jelképeké és rítusoké.
Mindezeket most Szent István védelmében citáltam ide. Normális időkben egy államalapító nem szorul egy íródeák védelmére, ám ezek nem egészen normális idők. A Magyar Narancsban a következő jelent meg bizonyos Majsai Tamás „református lelkész, teológiai tanár” tollából: „El lehet temetni példának okáért a náci Horthyt, kísérgetni lehet István király tetemcafatját és soha nem használt tökfödőjét, kongatni lehet a vészharangot különféle nemzetszaporulati ügyekben vagy mondjuk eutanázia- (veszélyben az utolsó kenet!) és hálószobakérdésekben.”
Teológiát soha nem tanultam, bölcsészetet viszont igen, s úgy hiszem, értek a szóból. Egy teológustól nem feltétlenül várható el (?) árnyalt történelemszemlélet: talán nem kell tudnia, micsoda különbségek vannak a horthyzmus és a nácizmus között – a Szent Jobbot „tetemcafatnak” nevezni azonban példátlan kulturális brutalitás; egy teológustól pedig hatványozottan az. Egy ilyen szóalkotás nem jön csak úgy magától: ezen huzamosan gondolkodni kell, érlelni, párolni a gyűlölet fortyogó üstjében. Egyetlen emberi lényről sem mondjuk azt, hogy „teteme” van – azt mondjuk: holtteste, porhüvelye, esetleg földi maradványai. Teteme az állatnak van. Az emberi testrészre sem mondjuk azt, hogy cafat. Az véres húsdarab: az embert például taposóakna tépheti „cafatokra”. Semmilyen históriai forrás nem utal arra, hogy (állati sorba utalt) államalapító királyunk taposóaknára lépett volna – jobbja anatómiailag amúgy is sértetlen. A „tökfödő” e kontextusban az eddigieknél is alpáribb: ha eddig kétségeink lettek volna Szent István biológiai besorolását illetően, most még azt is el kell viselnünk, hogy igen szerény elmebéli képességekkel bírt (vesd össze: tökfej).
Az ereklyékkel és a koronázási jelvényekkel sok a baja a honi szélsőliberalizmusnak. Hasonlították a koronát svájcisapkához, Szent István koponyatetőjét szappantartóhoz, a millenniumi ünneplésre együvé kerülő királyi ereklyéket puzzle-hoz. Azt gondoltam, ezeket a sátánian gonosz, intellektuális gyalázatokat már nem lehet alulmúlni. Tévedtem.
Fogalmam sincs, ki kaphat ebben az országban teológiai diplomát, s ki okíthatja ezt a kényes tudományt. Komolyan aggaszt, hogy Majsai lelkész úr a kollégái körében esetleg nincs egyedül ezekkel a nézetekkel. Azt minden további nélkül tolerálom, hogy egy reformátusnak Szent István egyszerűen „István király” – azt viszont minden valaha élt és ezután születő magyar nevében ki kell kérnem, hogy e példaadó történelmi személyiséget ilyen választékos sötétlelkűséggel mocskolja. Ez nem teológia – ez egyszerű bunkóság.
Az iromány (a Narancs „esszének” nevezi) egyébként arról szól, hogy az idők szava szerint az egyházaknak meg kell áldaniuk a homoszexuális párokat, sőt az egynemű lelkészpárok mellett is síkra száll. Ez egyházi kérdés, ehhez nem kívánok hozzászólni, csupán annyit fűznék hozzá: ha e protestáns hölgyek és urak – akik személyesen valóban nincsenek érintve a nemzetszaporulatban – Istennek tetszően élnek, másoknak pedig nem kívánják egyedül üdvözítő normává tenni e világi szexuális irányultságukat, a lelkük rajta. (Bár a beidézett Persona humana című dokumentum ama kitételében, hogy „a homoszexuális emberek a tisztaságra vannak meghíva” – érzek némi kirekesztő ízt: a heteroszexuális emberek talán nem a tisztaságra vannak meghíva?) Ami e markánsan szélsőliberális megnyilvánulásban igazán érdekes, az a minden ízében sértő nyelvhasználat. Majsai lelkészről többek között tudni lehet, hogy a pannonhalmi zsidó– keresztény dialógus konferenciáján provokatív teológiai vitát kezdeményezett – valószínűleg jellemének fő alkotó eleme tehát a feltűnni vágyás. Ám e közfigyelmet a cikkéből sugárzó sekélyes, olykor az érthetetlenségig túlbonyolított gondolatiságával aligha érné el: a nyelvi meghökkentés eszközeit hívja hát segítségül. Itt kulminál a Tamás Gáspár Miklós és barátai által művelt felelőtlen publicisztikai gyakorlat, amikor jól hangzó, de tartalmatlan fogalomalkotások tömegét zúdítják a publikumra a jobb tetszési index reményében („reformfasiszta”, „szélsőpolgári” stb.): Majsainál ez a sport már nemcsak a tolerancia, a józan megfontolás határait is átlépi. Néhány lelemény az idézett, Dávid és Jonatán című írásból: „feudálsámánizmus”, „hitbizományként ránk maradt kereszténység feliratú portéka”, „közszolgálati klerikalizmus”, „homofób és idegenellenes nemzetlibidó falansztere”, „mély gyökérzetű előítéletek és egyenlőtlenségek sokrétűsége” „nagy- és kiskatolikus ugar”, „klerikus hordák”, „az amor sanctus ego- és Krisztus-centrikus homoerotikája”.
Erre mondják, hogy őrült beszéd, de nincs benne rendszer. Az érvelést (amelynek monomániás szándéka amúgy világos: pozitív vallási diszkriminációt a melegeknek) züllött szándékú nyelvújítás pótolja, amely a saját egyházát sem kímélő ócsárlás közepette olykor blaszfémiába csúszik, s ez egy teológiai tanártól nem mindennapi bravúr. Ezek után már csupán az a kérdésem: ezt a Magyar Narancs-produktumot még a régi Soros Alapítvány támogatta a toleráns, nyitott társadalom eszménye nevében vagy már az új? Ha az utóbbi, hadd balóskodjak egy kicsit: ha a kormányfőnek elvileg el kell határolódnia a gyűlöletkeltő megnyilvánulásoktól, vajon megteszi-e ezt az új főkurátor, az alkotmányjogász Halmai Gábor?
párkapcsolatban
Napi kisstílű: nem akart többé lefeküdni vele a barátnője, szexhirdetéseket adott fel a nevében
