Úgy érvelt, hogy az morális szempontból igazságtalan ugyan, de gyakorlatilag az egyetlen rezsim, amely Dél-Afrika földjén elfogadható és működőképes. Apartheid nélkül a tucatnyi kisebbség egymás torkának esne, mondta az ügyvéd, egyben a városi tanács tagja. Az egyetlen védelem a különválasztás.
Tengerparti hotelszobám széles ablaka az Indiai-óceánra nyílott, a lemenő nap gyönyörű látványt nyújtott. Mint a mozivásznon, felvonult előttem a világ majd minden országának hajója az egyiptomi kereskedelmi flotta egységeitől az algériaiig, a nyugati államok hajóitól a kínai és orosz flotta óriásaiig. Első este huszonegyet számoltam meg, és a következő napokban egyik távozott, másik érkezett. Nyolcvannál feladtam a számolást. Mindez egy hét alatt. Kevés szabad időmben a fantasztikus város roppant érdekes mindennapi életét figyeltem. Ha a multikulturális szó már akkor létezik, ráillett volna erre az életformára. Része volt az is, hogy a zulu törzsek három napon át dúlták a hindu vásárt, a piac sátrai és raktárai között hajszolták, majd lemészárolták az ott lévőket. „A helyzet sokkal rosszabbá vált volna a fehér hatóságok közbelépése nélkül” – mondta az előbb idézett hindu ügyvéd.
Meglepett, hogy a szemem előtt felvonuló hajók nagyrészt olyan államokat képviseltek, amelyek az ENSZ közgyűlésein támadták a dél-afrikai apartheidrezsimet. Bojkottot követeltek ellene, de aktívan kereskedtek vele, és hasznot húztak az országban uralkodó rendszerből. A nemzetközi szervezetek képmutatása nem volt titok előttem, de látni Nasszer, Ben Bella, Nehru és Sukarno kereskedelmi flottáját Durban kikötőjében, és ugyanakkor olvasni az újságokban a vad vádaskodásokat Pretoria ellen, ez ért legalább annyit, mint Machiavelli műveinek buzgó tanulmányozása.
A helyzet azóta sem változott, még ha új ruhát viselnek is a szereplők. Tartuffe a színen maradt, Durban viszont változott. Hangsúlyozom, roppant érdekes város, tulajdonképpen zulu területen (Natal) fekszik, az Indiai-óceán mossa partjait, és lakosságának összetétele a következő: fehér – inkább angol, mint búr –, zulu, khosza (Mandela törzse), hindu (Gandhi etnikuma), kínai, Fokföldről átvándorolt hottentotta, maláj és más néptöredékek. Mindezt híven tükrözi az építészeti stílus, a viselet, beszédmód, akcentus. Nem messze a tengerparti luxushotelektől, ahol zulu portások fogadják a vendégeket – zulu harci díszben, lándzsával és strucctollal –, még áll Csaka zulu fejedelem faluja, aki a XIX. század első évtizedeiben egyesítette a szétszórt zulu törzseket, és a brit gyarmatosítók ellen vezette őket. Umtata városka még őrzi a nagy csata emlékére állított követ, amely arról tanúskodik, hogy az angolok végül is legyőzték Csaka hadának újabb és újabb hullámait, de majdnem mindnyájan odavesztek a nyíllal támadó harcosok lelkes offenzívájában.
Első ottjártamkor Durban ragyogó éveit élte, lefölözte a nemzetközi feketekereskedelem hasznát. Kikötője tágas és jól felszerelt, mozgatta az Afrika belsejéből érkező és oda tartó árutömeget, bár az Ázsia felé irányuló forgalomban Mozambik erős riválisa volt. Képzeljük csak el: Marseille-től délre mindössze Durban és egy mozambiki kikötő akadt az ázsiai óceánúton!
Okos ötlet volt tehát a dél-afrikai kormány részéről, hogy Durbant jelölte az antirasszista ENSZ-konferencia helyszínéül, bár a szervezők nem számoltak azzal az új helyzettel, hogy a XXI. század a marxi osztályharc helyett a faji konfliktusok ideje. Az osztályharc nagyjából befejeződött (folytatódik más vonalakon), ám egy sokkal véresebb faji világháború bontakozott ki, és kezdi lángba borítani a földtekét. Azok, akik végül kénytelen-kelletlen aláírták az ENSZ-konferencia zárónyilatkozatait, jól tudják, hogy a globális zűr csak most kezdődik igazán. Durban lett a szakralizált gócpont, ahol egy új Csaka király tüzeli vég nélküli hullámokban támadó harcosait. Azok a liberális tojásfejűek, akik úgy gondolták, hogy az örök faji béke alapkövét teszik le Durbanben, bizonyára össze is ültek már valahol máshol, és azon töprengenek, milyen hipokrita módon lehet lefegyverezni a harmadik világot. Tartuffe valamennyi módszerét alkalmazták annak érdekében, hogy feltüzeljék a harmadik világot. Kérdés, vajon élvezik-e majd stratégiájuk gyümölcsét – a saját bőrükön.
Hozzátartozik írásom bevezetőjéhez, hogy első estémet a ragyogó fényben fürdő durbani magaslaton (az elit mindig dombra építi villáit) töltöttem, egy gazdag bevándorlócsalád garden partyján. Meghívtak mint az Amerikából érkezett hírnököt, aki „jó hírekkel” szolgál, hiszen az amerikai és a dél-afrikai társadalom rokon, mert mindkettő azonos problémákkal néz szembe. A házigazda litván zsidó ember volt, a felesége helybeli, egyik óceánparti luxushotel tulajdonosa. Jelen voltak még kereskedők, ügyvédek, tanárok, akik között hangtalanul mozogtak Csaka kései utódai, a zulu pincérek. Az előbbiek tőlem várták a megnyugtató hírt, hogy Amerika őrt áll a sorsuk felett. Három hét sem telt el John F. Kennedy meggyilkolásától. Ettől jómagam is érdekesebbé váltam.
Maradjon titok, mit mondtam házigazdáimnak és vendégeiknek. Azóta talán nem csodálkoznak a helyzet változásán és az évtizedek óta heccelt emberek jelszavain, követelésein.
demokrácia
Az EU a demokráciát félti, de hallgat a politikai merényletekről
