Csók Istennek

Plutarkhosz párhuzamos életrajzokról ír. Eukleidész szerint a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. A végtelen, ahol a két párhuzamos életút – mármint az enyém és a Pál Jánosé – először találkozott, talán meglepő, de egy galamb. Nem akármilyen galamb, hanem egy vándorgalamb. Egy nevesített vándorgalamb, éspedig Martha, az utolsó vándorgalamb, aki nyolcvanhét esztendővel ezelőtt, szeptember 1-jén pusztult el a cincinnati állatkertben. Én hívtam új életre ezt a galambot, hogy szolgáljon ökológiai mozgalmam, a Voks Humana – emberi szavazat – szimbólumául, Pál János pedig szárnyra keltette ecsetjével. Azóta fut sorsunk párhuzamosan, s valahányszor találkozunk, magunk vagyunk a végtelen.
Négyszer volt ilyen találkozás, négyszer nyitottam meg tárlatát. A párhuzamosoknak is sok ennyi alkalom, nemhogy egy embernek. Most, ötödszörre viszont írni szeretnék Pál János festészetéről, jelzem, inkább a határvidéken, semmint a végtelenben találkozva vele, tudniillik a terjedelem igencsak kötött.
Állóvízfestészet ez. Mások a folyóra esküsznek, merthogy ott a sodor, pedig hát az állóvíz is élővíz. A lecsapolások korában tiszteletet érdemel a láp. Van vízi sí, és van Kis-Balaton. Pál János inkább Kis-Balaton, semmint vízi sí. Nem vár hullámra, hab sem kell neki. Oda se neki, mondhatnók. A fősodor, a „mainstream” emberei fejlődni akarnak. Továbblépni. Mindig tovább, tovább. Helyben járás nuku. Erőltetett menet. Keresik önmagukat, mint macska a farkát. Avagy épp kígyó a saját száját. Minden szavuk, akárha Vágó István kvízjátékában találgatnának, az, hogy „ki vagyok én?”. Önmegvalósítás, önkifejezés a céljuk. Eredetiségre törekszenek, és folyvást túllépnek a saját árnyékukon, köszönő viszonyban sincsenek vele. Pál János viszont jól kijön a saját árnyékával, árnyas hely elvégre az árnyék. Ő már fejlett, és nem fejlődő. Nem érdeklik a kvízjátékok, számára mindegy, hogy kicsoda is. Nem akar személyesen érdekeltté válni a saját művészetében, inkább eszközként alárendeli magát a természetnek.
Olyan ő, akár a középkori céhes mesterek. Precíz, tárgyszerű, míves és humán. A tárgy érdekli, a tárgy mozgatja, sugalmazza – s e tárgy őnála nagyon is élő, többnyire maga az élővilág. Nagy külföldi múzeumok, brazil és mexikói közintézmények nem ok nélkül tartanak igényt a munkásságára. Ez a munkásság tudniillik a természet mellett és által az emberről is szól. A homo manualicus, a kézműves ember pótolhatatlanságáról. Miként én a magam mechanikus írógépével üzenek, ha nem is hadat a számítógépeknek, úgy üzen Pál János a maga festett képeivel a National Geographic, a Spektrum, a tökéletes fotók és tökéletes videók képi világának. Ő sem hadat, csak épp embert. Embert üzen. Képei mintha azt mondanák, nincs élethűség emberi közvetlenség nélkül, a keze alól előtűnő, ecset formázta potrohok néha hűbbek az élethez, mint az ormányhossznyi teleobjektívvel készült szuperprofi felvételek. A részletet termő türelem olykor természetközelibb a mégoly zseniális kattintásnál avagy jelenetnél. Szükség van persze természetfilmekre, szükség van természetfotókra, de arra is szükség van, amit Pál János csinál.
A világot lehet megírni, és lehet leírni. Az író meg akarja írni a világot, a tudós inkább le akarja írni. Pál János inkább természettudós, semmint író, amikor le akarja festeni a valóságot. Brehm és Linné unokája ő, folyvást hódol a konkrétum előtt. S épp e nem bíráló hódolat révén lesz az általa megragadott konkrétumok mindegyikéből csoda. Csodabogár, rózsabogár, cserebogár. A csodát vagy kivágjuk a filmből, mint cenzor a csókot, mint evangélisták a Szentírásból a feltámadás pillanatát, vagy épp ellenkezőleg, rácsodálkozunk. Pál János rácsodálkozik a természetre. Ez van, állapítja meg, beletörődve a változtathatatlanba. S ami van – az csoda. Darwinnak pofont oszt, a Jóistennek csókot küld képeivel. Persze lehet, hogy ő nem kreacionista, hanem darwinista, az általa festett képek viszont kétségtelenül a teremtés művei. Nem arról szólnak, hogy egy adott lény miként keletkezett, mivé lesz, a „ki vagyok én, honnét jöttem, hová megyek?” filozófiai kvízkérdés itt sem téma. Ontos on: vagyok, aki vagyok. Pál János élőlényei egyedüliek és magánvalók, páratlanok és kristályszerűek. Mondhatnók, ideológiamentesek. Rájuk tekintve már nem foglalkoztat sem Darwin, sem az Isten. Hisz amikor a rigó dalolni kezd, Darwinnak s a Jóistennek is hallgatnia kell.