Ismeretség által kerültem az éppen akkor induló Express Ifjúsági és Diák Utazási Irodához 1959-ben. Ezt a céget azért hozták létre, hogy a magyar fiatalok belföldi és szocialista országokba irányuló utazásait szervezze, és csereprogramokat bonyolítson le.
– Szabad turizmus nem létezett ugyan, de volt-e olyan út, amely a szabadság illúzióját keltette?
– A bécsi VIT 1960-ban, majd a Rómában rendezett olimpia. Ily módon először léphették át magyar fiatalok egy nyugati ország határát. Lassacskán beindultak a háromnapos bécsi utazások, ez volt az onnan hozott orkánkabátok és nejloningek korszaka. Én ekkoriban már a forgalomban, ügyfelek között dolgoztam, és éppúgy gyűjtögettem a pénzemet, mint mások, hogy befizethessek egy „világ körüli” útra.
– Hova?
– Egy Drezda–Meissen–Erfurt–Lipcse körút 1961-ben bizony annak számított. De még ennél is nagyobb boldogságot jelentett, ha valaki részt vehetett az 1962-ben kezdődő francia- vagy olaszországi utazásokon.
– Honnan verbuválódtak az utasok?
– Főként Budapestről. A KISZ és a munkahely ajánlása kellett hozzá. Ők fedezték a költségek nagyobb részét. Ez amolyan jutalomnak számított. Egy nyolcnapos olasz út háromezer forintba került. Ugye hihetetlen? Szinte mindent dotáltak, az utazást, a szálláshelyeket. Nem beszélve a szocialista országok közötti csereprogramokról.
– Az egykori Szovjetunióból nem volt kunszt több ezer turistát ide irányítani. De nálunk hogyan tudtak tömegeket verbuválni?
– Épp ez volt a nagy feladat. A falusi fiatalok nem akartak kimozdulni otthonról. Oda kellett menni értük.
– És ott mi történt? Sajátos népnevelés?
– Így is lehet mondani. Először kétnapos hazai kirándulásokat szerveztünk, hogy megtanulják, hogyan kell viselkedni étteremben, terített asztalnál vagy szállodában. A hatvanas évek végén a Szegedi Ünnepi Játékokra hatezer fiatal érkezett tizenkét különvonattal és negyvenkét autóbusszal. Ez nagy siker volt, de adódtak olyan helyzetek, hogy azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek.
– Például?
– Egy alkalommal harminc parasztasszonynak fizettek be egy moszkvai utazást. A szállodából egyszerűen nem lehetett kimozdítani őket. Nem és nem mennek végig azon a puccos Gorkij sugárúton – hajtogatták. De a kezembe nyomták a cédulákat, amelyen összeírták, hogy hány búvárszivattyút, alvóbabát kell hazavinniük. Szereztem egy nagy köteg vastag spárgát, a kezemre tekertem a végét, mindenkinek meg kellett fognia, aztán kettes sorba állítottam őket. Így vonultunk végig a GUM áruházban és a Vörös téren.
– A nyugati utakon mennyire volt gyakori a diszszidálás?
– Velem megtörtént, hogy negyven utassal indultam el itthonról, és negyvennyolccal érkeztem vissza. A fiatalok egy másik csoporttól léptek le, de nem akarták vállalni az átmeneti tábor kellemetlenségeit.
– Mi igaz abból, hogy a nyolcvanas évekig minden csoportnak megvolt a maga BM-es kísérője?
– Azt hiszem, ekörül sokkal több a legenda, mint a valóság. Az biztos, hogy az utazásokkal kapcsolatos tiltások, merev keretek nem kedveztek az emberek közötti bizalomnak.
– A Cooptouristban – megszakítással – huszonhat évet töltött. Mit tanult, látott ez idő alatt?
– Az iroda a hetvenes években elsősorban arra a vidéki lakosságra épített, amelynek már voltak bizonyos megtakarításai. Ez csaknem ötmilliós piacot jelentett. A programokat úgy kellett kialakítanunk, hogy a gazdálkodók és az agrárértelmiség életmódjához, időbeosztásához illeszkedjenek.
– Hogyan lehetett ezt „kisakkozni”?
– Csakis hely- és emberismerettel. Ismerni kellett a vidéket. Így terveztük meg később a szakmai útjainkat is.
– Amikor ezekről hallottam, mindig azt gondoltam, jó buliutak, praktikus köntösbe csomagolva.
– A praktikum igaz, a buli nem állt fenn. A gazdálkodók, iparosok szinte minden kiállításból, vásárból tanultak, ellestek valamit. Voltaképp ez a generáció az, amelyiknek a szüleivel mi kedveltettük meg az utazást.
– A világútlevéllel aztán ránk zuhant a szabadság. Kik tudtak a leginkább élni vele?
– Volt néhány olyan évünk, amikor a forgalmon nagyon meg lehetett érezni, hogy az emberek féltik az állásukat, bizonytalannak tartják az egzisztenciájukat, s legfeljebb belföldi nyaralást kockáztattak meg.
– Kikből áll ma a rendszeresen utazók társadalma?
– Létezik egy olyan kör, amelynek tagjai egyénileg szervezik meg útjukat a világ legkülönlegesebb pontjaira, esetenként több millió forintot fizetve érte. Ez a krém. A jómódú utazók másik csoportjába a nagyon elfoglalt üzletemberek, vállalkozók tartoznak. Ők télen szeretnek pihenni, napsütötte, egzotikus tájakon. A középréteg – amely az utazási irodák bázisát adja –, úgy tűnik, visszanyerte az utazási kedvét. Takarékoskodik egy-egy cél eléréséért, készül az útra, s ha a családi költségvetést túlságosan megterhelik a kiadások, az sem ritka, hogy kölcsönt vesz fel. Jellegzetes az is, hogy a fiatal, kisgyerekes, szerény jövedelmű családok összefognak, együtt utaznak, apartmant vesznek ki. Ők az elő- és utószezoni utasaink. Az idősebb korosztály – amely a nyugati idegenforgalom stabil vevőköre – kezd teljesen háttérbe szorulni.
– És a fiatalok? Hallani olyan történeteket, hogy vékonypénzű diákok olykor hátizsákkal utaznak a repülőgépek luxusosztályain. Ez igaz?
– Hát persze. Rendkívül leleményesen használják ki a világháló nyújtotta információs lehetőségeket, akár hónapokon át böngészik a nemzetközi cégek ajánlatait. Előfordul, hogy egy-egy helyet rendkívül olcsón tudnak megszerezni az utolsó pillanatban.
– Hogyan érintették a hírek, amikor az utazási irodák egymás után mentek csődbe, s hagyták cserben utasaikat?
– A bekövetkezett bukásokat, más tapasztalt kollégáimmal együtt, előre „borítékoltam”.
– Ennyi a szélhámos?
– Ezt nem mondanám, bár nem kizárt, hogy egyesek a saját zsebükre dolgoztak. Inkább arról van szó, hogy a piacosodás kezdetén sok jó képességű és szándékú idegenforgalmi szakember nyitott irodát. Sajnos speciális pénzügyi ismeretek nélkül tették, enélkül pedig nem tudtak talpon maradni.
– Meddig növelhető a mai tömeges, szinte egy időre sűrített turistalétszám?
– Amíg a nyugat-európai nagy cégek egyszerre adják ki a szabadságot, ez az irányzat tartja magát. Viszont az is nemzetközi tapasztalat, hogy akinek feszített ritmusú az életmódja, munkája, annak ez a forma nem nyújt kikapcsolódást, felüdülést. Már abból is elege van, hogy hétvégi házat, nyaralót vegyen, tartson fenn.
– Miért?
– Mert ott egy második műszak kezdődik számára az ingatlan fenntartásával járó teendőkkel. Neki találták ki azt a turisztikai irányzatot, amely a „csendes aktivitásra” épít. Ausztriában és másutt is hosszabb időre szóló, bérelhető házak szolgálják ki ezt az erősödő igényt. A gyógyvizek hasznosításának terve mellett, amely – úgy érzékelem – kampányfeladattá kezd válni, én ezt a szelíd turizmust szorgalmaznám.
– Milyen vendégkörre építene Magyarországon?
– A skandináv országokból ide látogató turistáktól tudom, hogy évente akár több hónapot is eltöltenének nálunk, ha nem lenne kötelező szállodában lakniuk. Szívesen bérelnének a gyógyüdülőhelyektől akár 30-40 kilométernyire lévő falusi házakat, amelyekben a saját ízlésük, ritmusuk szerint élnének. Az elhagyott tanyákat vagy az elnéptelenedő falvak házait alkalmassá lehetne tenni erre a célra. A megfelelő infrastruktúrának nem kell feltétlenül luxusszínvonalúnak lennie, mert nem igazán erre vágynak.
– Hanem mire?
– A kissé „kócos” tájra, a természetközeli életre, nyugalomra. Merem állítani, mindez még az osztrák turistákat is megfogja.
– Tapasztalta?
– De mennyire! Éppen Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében láttam, hogy a készség, az adottságok mellé milyen alapvető dolgok hiányoznak. Egy család például szinte a semmiből teremtett igazi vendéglátást harminc főnek. Ám annyi pénzük már nem volt, hogy az általuk készített ebéd után sörrel kínálhassák a csoportot. Így az italt az osztrák sofőrnél vették meg jó pénzért. Több alkalommal láttam, hogy egyes falvakban mennyire szeretnének bekapcsolódni az ország turisztikai vérkeringésébe. A vendéglátás alapjait segítő anyagi forrásokon túl fontos lenne a helybéli fiatalok oktatása, felkészítése. De erre nem látok központi készséget. Ugyanakkor iszonyatos pénzek folynak el értékelhető eredmény nélkül.
– Most először látom indulatosnak…
– Tudomásul kellene venni, hogy az idegenforgalom is globalizálódik. Ha nem kapunk észbe, minden kicsúszik a kezünk közül. Szétaprózottság, egymásnak ellentmondó irányzatok jellemzik ma a szakmai életet. A propagandánk pedig nemegyszer olyan, mintha az üzleti riválisaink „rendelték” volna meg. A nyugati országokban az idegenforgalmi minisztériumok koordinálják, fogják össze ezt a rendkívül szerteágazó, gazdasági és politikai változásokra igen érzékeny területet. Itt nem pusztán egy önmagában létező gazdasági húzóágazatról van szó, bár ez is indokolná az átfogóbb, koncepcionálisabb szakmai irányítást. Ha jól mennek a dolgok, az közvetve vagy közvetlenül foglalkoztatási lehetőséget és profitot hoz a közlekedésben, a kereskedelemben, a vendéglátásban és a szolgáltatások különböző területein. Az is igaz, hogy mindez rettenetesen sérülékeny. A prosperitást, a tervezett forgalmat, a megkötött szerződéseket egy pillanat alatt felboríthatja egy váratlan esemény a világ bármely pontján.
– Milyennek látja a világturizmus jövőjét?
– Még viszonylag kiszámítható körülmények között is csak azok az idegenforgalmi irodák, cégek maradnak fenn, amelyek önálló arculatuk megtartása mellett fizető tagként csatlakoznak a nemzetközi idegenforgalmi adatbankokhoz, szolgáltató szervezetekhez. Bármifajta gazdasági szükséghelyzetet, időleges visszaesést pedig csak akkor képesek túlélni, ha több lábon állnak.
– Elképzelhető-e, hogy egyszer csak eltűnnek az irodák, nem kell az utazás megszervezéséhez külön személyzetet fenntartani?
– A világhálón az emberek már közvetlenül intézhetik utazási ügyeiket, legyen szó munkáról vagy pihenésről. Noha ez kétségtelenül érvágás lesz a hagyományos szakmának, azoknak, akik a szervezett turizmusból vagy általában az utaztatásból élnek, nem ez jelenti az igazi kihívást.
– Az erőszakos cselekményekre gondol?
– Pontosan. Ha a világ bármely pontján incidens, rosszabb esetben tragikus kimenetelű baleset éri a turistákat, annak emberi, pszichés hatásai azonnal lemérhetők nálunk. Ha pedig ennél is súlyosabb a baj, láncreakcióként söpör végig az idegenforgalmi és a vele öszszefüggő összes gazdasági ágazaton. Mert az utazási kedvhez pénz is kell ugyan, de elsődleges feltétele a béke és a kiszámíthatóság.
*
Beszélgetésünk az Amerikát ért terrortámadás előtt készült. Kevéssel rá az utazási irodáknál kezdték lemondani az Államokba irányuló egyéni és csoportos utakat, és várakozás tapasztalható más térségeket illetően is.
***
Juhász Margit 42 évet töltött a hazai idegenforgalomban. A Közgazdaság-tudományi Egyetem idegenforgalmi szakán végzett. 1959-től 1970-ig az Express Utazási Irodában dolgozott, majd 1970–91 között különböző felelős munkaköröket látott el a Cooptouristnál. Három évet a Manager Toursnál töltött, jelenleg az OTP Travel egyik vezető munkatársa.
Liverpool FC
A Kerkezt is szidó Carragher felháborító állítása miatt áll a bál, Szoboszlai is üzenetet kapott
