Egy kiállítás rémei

Gondolkodom, tehát vagyok – valljuk Descartes óta, ám a felvilágosodás betetőzéseként legfeljebb a Bastille-t rombolták le, nem pedig a World Trade Centert. Bő kétszáz év után, az elhomályosodás korában a bölcselem úgy módosul: Amerikával vagyok, tehát nem gondolkodom.

Az ifjabb Bush (akinek egy esztendeje ilyenkor, a történelem talán legpitiánerebb választási kampányában a Gore-párti baloldali magyar sajtó a harvardi diploma ellenére még nyolcvan IQ-pontot sem szavazott meg) most a hazai elit értelmiség túlnyomó részének ájult tetszésétől kísérve kijelentheti: aki nincs Amerikával, az a terroristákkal van. Pedig ezen a rákosista frázison már a lovasszobor-várományos Kádár is túljutott – „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Jó szövetségesként persze értjük: itt nincs harmadikutasság, de még társutasság sem. A gondolkodás nem is a térfélválasztás miatt volna fontos, hanem azért, hogy a világterrorizmus elleni keresztesháború ürügyén ne fosszanak meg bennünket egy füst alatt olyan alapvető szabadságjogoktól, amelyekért eleink voltak bátrak a Bastille-t a föld színével egyenlővé tenni. Jómagam például kifejezetten aggályosnak tartom, hogy a korábban letagadott, majd puszta létezésében mégiscsak elismert nemzetközi kémrendszer, az Echelon ezután lényegében legálisan hallgathatja le akár azt a bensőséges mobilcsevegést is, amelyet a kedvesemmel folytatok, s a szabad világ haragja haladéktalanul elér, ha óvatlanul kimondom Oszama bin Laden vagy Szaddám Huszein nevét. Tasnádi Péter védőügyvédje, a szabadidejében alkotmányjogászkodó Szikinger István is szenvtelenül sorolja a rádióban, hol és mikor hallgathatnak le törvényesen bennünket – de hiába várom a kurta megjegyzést, hogy ez azért mégsincs rendjén. Úgy tűnik, az uniformizált, egy táborba terelt emberiség megadóan vonul be önként a Nagy Testvér komfortos orwelli celláiba, ahol az egyik falat teljes egészében betölti a kétfunkciós (szórakoztató és ellenőrző) plazmatévé. A descartesi vívmányhoz ösztönösen ragaszkodó európai entellektüel persze nehezen alkalmazkodik ahhoz a képtelen helyzethez, hogy e globális Hollywoodban olyanokkal kell „a jó oldalon” népfrontot alkotnia, akikkel jószerivel még a köszönésben sem ért egyet. Előadódhat például, hogy a Népszabadság ugyanazon lapján az egyik oldalon Tamás Gáspár Miklós a markáns Amerika-bírálatot megfogalmazó Susan Sontag „szép írásáról” beszél, míg a túloldalon Kasza László a megszokott belpolitikai sematizmus kánonja szerint kitagadja a baloldali guruasszonyt: „Szaddám és Csurka társra talált. Susan Sontagnak hívják. Mindhárman azt mondják: Amerika magára vessen! Nekem, aki ismerem az amerikai írónő munkásságát, szinte fizikai fájdalom őt a másik kettő mellé sorolni.” Egy kis mazochizmust persze mindig megér a skatulyázás fennkölt szellemi gyönyöre – könnyen belátható azonban: e triász tagjaiban semmi más közös vonás nincsen, mint hogy nem úsznak az árral. Sontag belpolitikai kifogásokat emel (amerikaiként nyilatkozik Amerikáról), Csurka Manhattan előtt is ugyanezeket mondta (most csupán nem hazudtolta meg magát képmutató módon), Szaddámban meg az amerikai kreatúra bosszúja munkál, mert az iráni háború után támogatói elengedték a kezét (ebben hasonló a pszichéje a szovjetek elleni afganisztáni gerillaharcra kiképzett Bin Ladennel). A maguk módján – eltérő nívón és eredményességgel – gondolkodnak is, ami a globalista imamalom véleménygyurmázóiról nem minden esetben mondható el. Nyilván rájuk is állt sürgősen az Echelon. De mi lesz, ha a lehallgatottak átveszik a destruktív kereskedelmi rádiós módszert, amely úgy akarta ellehetetleníteni a népszámlálást, hogy felszólította a csatorna hallgatóit: vallják magukat hindunak? Mi lesz, ha holnaptól a mobilján mindenki Szaddám nevével köszönti a kedvesét?
n
Kuncze Gábor tagadja, hogy az SZDSZ kampánycélból sütötte volna ki a maga Kossuth-ellenévét. (Talán úgy vélték: Széchenyi már úgyis a Fideszé…) A születési bicentenárium csak a választások után lesz – érvel a szabad demokrata vezér, de arra nem tér ki, hogy akkor miért kellett előre hozni az egészet egy esztendővel. (Bár Kossuth apánknak még a 199. születésnapja is fontos.) Tudat alatt talán az munkált bennük: jövő ősszel már amúgy is ráérnek, s nem terhelik őket holmi parlamenti kötelmek.
n
Néhány éve még külhoni fővárosokban is képesek voltunk hosszasan metrózni és buszozni, ha arra járt a Benetton-óriásplakátok vándorkiállítása. Csak idő kérdése volt, mikor honosítják meg nálunk is ezt a hálás fesztiválműfajt. Az idén már másodszor vonultatták fel a hazai plakáttervezők pályamunkáit a Felvonulási téren, ami eleve üdítőbb, mintha szenilitásba hajló veteránok és pragmatista ifjú törtetők integetnének ugyanott az ácsolt mellvéd mögül. (Utódaik most huszárjelmezt öltöttek, mert az etimológiai szótárban véletlenül rábukkantak, hogy a „huszár” szó mégsem a „húsz”-ból származik, hanem a latin „kurzor”-ból. S mivel a kurzor olyan számítógépes izé, a huszár meg népnemzeti ikon, a kettő együtt – megbolondítva a futballmítosszal – maga a virtuális rögvalóság.) Ez a mostani mustra is szolgált szivárványos ötletekkel csakúgy, mint ósdi szóviccek kínos felmelegítésével. Megszokhattuk, hogy ez a szakma csak a jobboldalban lel témára – Muszorgszkij után szabadon: ők e kiállítás rémei. Torgyánnak elfogyott a csapata, Orbán raszteres képére talányos módon a „sértett” jelzőt kasírozták, míg a Comintern Supergroup a hajdani Fidesz-szlogent igazította át „Hallgass, szavazz, fizess!”-re, ami a hamisítatlan Köztársaság téri ízlés ellenére mégiscsak némi gondolkodásra utal – igaz, ez még szeptember 11. előtt volt. Ám az meglepő, hogy a katolikusellenesség ilyen átütő erővel van jelen a macskakövön. Az még akár ökumenikusnak is mondható, ha a fényreklámos HOLSTEN feliratból ügyesen kifényképezik az ISTEN-t. („És lőn világos.”) Ám másutt a kereszt hol a jin-janggal és egy sportszergyár nyakba akasztható fityegőjével egy sorban jelenik meg, hol meg ágyhoz kikötözött szexuális játék, illetve szergyűrűn előadott keresztfüggéses tornagyakorlat formájában. A bulvársajtó jóvoltából megtudhattuk: a főszervező Geszti Péter nem vallásos; még lakodalmán is a szerelemre esküdött. (Talán nem vette elég komolyan a világirodalom klasszikusainak intését a földi rajongások korlátozott szavatosságáról.) Ám a pályaművek elbírálásakor egy halovány pillanatra sem ötlött fel benne: a mások vallásos érzéseit megtapodó kirakati antiklerikalizmus nem feltétlenül dicséretes virtuális huszárcsíny?
*
Máté Krisztinát elemezzük a végzős hallgatókkal az esztergomi főiskolán. A kommunikáció szakos lányok leleményesen asszociálnak, vág az eszük – igaz, ők választották a témát is: megmozgatta fantáziájukat a kegyetlenkedő tévévetélkedő. A feketébe öltöztetett moderátor viselkedésében diktatórikus stílust fedeznek fel, s képzettársításukat magától értetődően Mussolini feketeingeseire futtatják ki. Ha már itt tartunk, rutinszerűen rákérdezek: ugye tudják, honnét való a vetélkedő címe? A fasiszta vesszőnyalábot ismerik, a leggyengébb láncszemet nem. Tizennyolc iskolaév után semmit nem tudnak Marx és Lenin polémiájáról, miszerint a kapitalizmus legfejlettebb vagy épp a legfejletlenebb országában fordul-e át forradalomba az osztályharc. Hirtelen még az is mellékessé válik, hogy ez az amerikai franchise vetélkedő – amelynek címét a magyar csatornánál szolgai módon, kritikátlanul lefordították – a boldogult Szovjetunióról van elnevezve. Sokkal érdekesebb, hogy ezeknek a leendő értelmiségieknek, akik jövőre szavazni is mennek, már nincs tele a fejük azzal a tudományos-fantasztikus fűrészporral, amit a tőlük idősebbek foxi-maxinak becéztek. Nem mérgezi gondolkodásukat a forradalmi hazugság – igaz, nem is ismerik fel, ha találkoznak vele, így felvértezetlenek ellene. Miközben tehát melegen ajánlom nekik, hogy pótolják történelmi hiányosságaikat, a másik szemem mégiscsak nevet: hátha lassacskán mégis véget ér az agitpropos XX. század…