Éjszakai vendégek

Csak néhány fa maradt meg a hajdani ábrahámhegyi tölgyerdőből. Igaz, ezek a meggörbült öreg tölgyek épp a mi telkünkön állnak, a Rigó utcában. Az utca neve új és – akárki ötlete volt – találó. Mert hajnalban meg alkonyatkor rigók füttye ébreszti és búcsúztatja a napot. A kis túlzással maradék vadonnak mondható tölgyek együttese még a Balaton-parti falu térképét megfestő Somogyi Győzőnek is feltűnt, aki zöld foltként jelöli azon a turistákat eligazító táblán, amely a falu vasútállomásával szemben található.

A maradék tölgyes árnyékában meglapuló faház az utca felől nem is látszik. Apró épület, vityilló inkább. A kert azonban szálas tölgyeivel hamisítatlan. Ahogy a lakói is azok. Mert magunk ritka vendégek vagyunk itt. Vendégei a fákat meggörbítő északi szélnek. Cinkéknek, sárgarigóknak, szarvasbogaraknak.
Azt hihetné a gyanútlan lélek, hogy egy kert élete, amelynek felét egy maradék tölgyes foglalja el, nappal az igazi. Amikor a kardoslepkék meg a kék boglárkapillék vibrálva szállnak a verőfényben. Az őszapók röpülni tanítják újszülötteiket a tölgy kopár ágán, a kőfal repedésében lapuló sikló pedig időnként el akarja kapni a gyepibékát, amely szintén ugyanabban a kőfalban lapul, csak épp egy másik alkalmi résben. Ilyenkor a sikló esetlenül kanyarog végig a pázsiton, a barna foltos béka pedig métereseket ugrik ijedtében.
A körtefát darazsak lepik és eozinfényű rózsabogarak. Ha az ember megrázza a fát érett gyümölcs reményében, minden lepottyanó körtére jut négy-öt rózsabogár. Mintha drágakövek potyognának a fűbe. A mókus délutáni portyáját rója – most dél felől érkezik, az elhagyott telek irányából, véletlenül sem megfordítva, ahogy hajnalban szokott. A szajkó pedig, ahogy megpillantja, rikácsolni kezd, holott egy perccel korábban azzal kísérletezett, hogy az ölyv vijjogását meg az ajtó nyikorgását utánozza.
Amikor aztán sűrűsödni kezd az alkonyat, a cédrus hegyében búcsúdalát fújja a rigó, mintha ezüsttükörré tűnne át a kert. Az átváltozás színjátéka a szarvasbogarakkal kezdődik. Imbolyogva szállnak tölgytől tölgyig. Van a röptükben valami valószínűtlen. A törzsük függőlegesen áll a levegőben. Némelyik a földhöz csapódik. Verdes, aztán a hátáról a talpára fordul. Ha két hím összetalálkozik, valóságos lovagi torna kezdődik. Fölöttük, az éjszaka korom-ezüst tükrében már körbe-körbeszálltak a denevérek, a homály légi vándorai. Előbb csak egy, mintha előőrs volna, aztán jön a többi. Néha szinte bukfencet hánynak a magasban. Mintha eltévedt múltbeli lelkek volnának, amelyek összetöppedve térnek vissza hajdani boldogságuk helyszínére, ahogy a keleti rege tartja.
Eluntam a szarvasbogarak véget nem érő tusáját. Fönn kigyúlt a Vega csillagkép, balra a Göncöl, jobbra a Hattyú. A magasból a bakcsók rikkantása hallatszott, ahogy a Kornyi-tó felől a Kis-Balaton irányába száll tova az éjszaka redőiben. A lépcsőn párducpöttyös meztelen csiga tűnt fel. Nappal a nyirkos repedéseket bújja. Jeltelen élete itt telik, ezen a néhány négyzetméteren.
És folytatódik tovább az éjszakai vendégek színjátéka. Sünök zörögnek az avarban, felettük imbolygó fények róják a levegőt, szentjánosbogarak. A nyári orgona fürtjeire pedig – amelyet elér a terasz lámpájának fénysugara – rászáll a kacsafarkú szender, az éjszakai pillangók legrejtélyesebbike. Ha az ember először megpillantja, azt képzelheti: eltévedt kolibrit lát. Olyan, mint a levegőbe forrt muzsika. Anyagtalan és álomi lobogás.
Végül, az éjszakai színjáték megkoronázásaképp felébred a háztetőn a nyest. Tombol, kapar, rág, táncol. Megpillantani csak ritkán lehet, pedig minden éjszaka végzi odafenn a maga mutatványát. A legemlékezetesebb egy Szent Iván-éji nyestszínjáték volt. Ültünk a teraszon, és hirtelen apró árnyékok kezdtek táncolni a szomszéd telek bodegájának tetején. A holdsugár épp odatűzött. Négy nyest járta önfeledten násztáncát. Fújtak, korrogtak. Hányták a hengerbuckát. Szétváltak, és mámorosan összefonódtak. Néha egyik-másik ránk vetette parázsló pillantását. Nem szemrehányóan, inkább csodálkozva. Szinte hitetlenkedve.
És nem lehetett nem zavarba jönnünk ettől a nyestpillantástól. Meg kellett értenünk, hogy valójában nem ők, a holdfény megvilágította nyestek, nem is a csigák, a bőregerek és a szentjánosbogarak, de még csak nem is a pillangók vagy a sünök vendégjátéka ez a felbolydult éjszaka, hanem a miénk. Akik, ki tudja, miért, itt kucorgunk a terasz lámpafényében. Aztán hónapokra nyomunk vész. Eltűnünk az árnyék lepte kertből.