ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, a Kádár-korszakban miért rendeztek tűzijátékot augusztus 20-án, amikor is a nyárvégi fényorgia szemernyit sem befolyásolta, hogy a Hazafias Népfront jelöltjei a soron következő választásokon mely számban jutottak képviselői mandátumhoz.
Ezt az értelmetlennek tűnő kérdésfélét azért teszem fel, mert állítólag a „nép körében” és főként a szocliberál médiumokban mintha teret nyert volna az a nézet, hogy a Fidesz-kormány, amely mindenben happy endre törekszik, saját választási esélyeit növelendő rajzoltat fénykoszorúkat az égre a kisnyugdíjasok utolsó fillérein. Eme érvelés szerint minimum egy csirkefarhátról kell lemondaniuk szegény öregeknek a mértéktelen görögtüzelés miatt, amely a „túlköltekezés” egyik pregnáns példája.
Az, hogy néhány milliónyian – köztük számtalan kisgyerek – jól érzik magukat ezen az estén, s derűs élményként őrzik emlékezetükben az „égi ragyogást”, a haladó publicistákat nem érdekli, szerintük például Einsteint vagy Schopenhauert aligha lehetett volna lázba hozni eme bohósággal, amelynek túlburjánzását a szakértő szellem ma is joggal utasítja el. A cirkusz – sugallná a média – a kenyér rovására megy, a happy endnek ára van.
Tehát amíg a fények áradása arról győzködi a szórakozni vágyó állampolgárt: szavazzon a Fideszre, a haladó publicisták által sugalmazott értelmetlen pazarlás arra buzdítaná, hogy éppenséggel a takarékos (kevesebb luxszal beérő) MSZP-nek adja a voksát. Így aztán nem lehet tudni, kinek használ a tűzijáték aktuálpolitikai értelemben, s kinek árt.
A mindig „mértéktartó” és tényekkel operáló Népszabadság tudósítója szerint: „Egy amerikai azt mondta, hogy náluk az elnök születésnapján nem költenek ennyit.” Ugyane tudósító Szent Istvánt egy mondaton belül kétszer is „zord uralkodónak” nevezi, ami már-már egy világnézeti vallomással ér fel, vagy alapvető stiláris zavarokra vall. Ez a tudósító sok minden roszszat lát az ünnepi estén, többek között azt állítja, hogy a tömegben az emberek „rossz tulajdonságai hangsúlyozódnak”. Őt leköpködik tökmaghéjjal, bokáig jár a sörös- és kólásdobozokban, a csikkekben, a bordájába taposnak, nevetés, kacagás helyett állandóan „röhögést” és „vihogást” hall, de becsületére legyen mondva, a végén magával ragadja a hangulat: „tapsolok, kiabálok…”, és beismeri, hogy „hatásos ez az egész”. Bár visszafelé még több a sörös- és a kólásdoboz, meg több a csikk, bevallja, hogy nem érezte rosszul magát. Ez egy rendes tudósító: fanyalgásán átüt az élmény és a valóság.
Mert a valóság az, hogy több millió embernek (gyereknek) örömet szerezni annyi pénzért, amennyibe a tűzijáték kerül (személyekre lebontva), más módon aligha lehet. Ezt hívják egyébként tömegszórakoztatásnak, s bármit mondott az a névtelen amerikai az elnökünneplés csekély költségeiről, az Egyesült Államokban méretarányosan is többet költenek bohó tűzijátékokra, ünnepekre, mazsorettekre, mint „balsorstépte” hazánkban. Tehát politikai értelemben az ünnep és ünneplés senkit nem minősít.
Én magam a balatoni nádas előtt ülve – néha háttal, néha szemből – élveztem a környék tűzijátékait, valahol Einstein és egy négyéves gyerek érdeklődése között félúton. Natasa kutyám viszont egészen (görög)tűzbe jött.
G. gyerek, régi barátunk így kommentálta az eseményt: „Az egész rohadt augusztusban most volt az egyetlen rohadt pontykapásom, azt is elcsesztem, mert épp akkor lőttek fel Siófokon egy bazi nagy kokárdát…”
Hogy a bazi kokárda tetszett-e neki, én nem tudom…