ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, hogy most, amikor ezeket a sorokat írom, nem egészen egy nappal az Egyesült Államokat ért terrortámadás után, lehet-e másra gondolni, mással foglalkozni, mint ezzel a távlati hatásában is felbecsülhetetlen szörnyűséggel.
Még nem tudni, kik tervelték el és kik hajtották végre ezt az emberiség történelmében példa nélkül álló bűncselekményt, kik azok a megszállottak, akik ezrek és önmaguk életét semmibe véve valamely eszme, ideál vagy hit nevében a világ rendjét igyekeznek felborítani. Hogy miért alakult így a világ rendje, a benne rejlő mérhetetlen feszültséggel, gyűlölettel, nyomorral és bosszúvággyal, arra lehetetlen válaszolni. A mi gondolkodásmódunkkal az is nehezen fogható fel, hogy bizonyos embercsoportok és közösségek hitükre és szenvedésükre hivatkozva löknek félre minden erkölcsi meggondolást, konvenciót, s valamiféle harci morál nevében tekintik hőstettnek a tömeggyilkolást.
Hol az a Paradicsom, amely az önmagát is feláldozó gyilkost befogadja? Hol az a szenvedés és sérelem, amely ilyen tettekre feljogosít?
Nem magán a példátlan bűncselekményen tűnődöm, nem is azon, hogy sikere sok szerencsétlennek és számkivetettnek ünneplésre adott okot, nem is azon, hogy az ünneplők vagy maguk a kitervelők milyen változást remélnek a világrendben ettől az iszonyattól. Inkább azon, hogy ez az eddig békében tapasztalt politikai és ideológiai öldökléseket ezerszeresen felülmúló véres esemény mennyire hat ránk, mennyire ébreszt rá torzsalkodásaink, revánsvágyunk, gyűlölködésünk, rosszhiszeműségünk kicsinyes voltára. Eme mérhetetlen aljasság, amely mögött fanatikus hit, halált megvető elkötelezettség és igazságérzet van, mennyire teszi esendővé saját vélt igazunkat, amelyet oly makacsul igyekszünk képviselni másfajta gondolkodásmódokkal és igazságokkal szemben. Ez a brutalitás és tragédia felvet egy kérdést, amely így hangzik: van-e győzelem a nézetek, vallások, ideológiák háborújában, s az úgynevezett nyugati szabad világ részeként tudunk-e élni azzal a szabadsággal, amely – szokásrendünkön belül – nekünk a demokráciákban megadatott.
Adhatja-e közülünk bárki ezzel a cselekménnyel kapcsolatban a „megértés” akár leghalványabb jelét? S ha van ilyen, bármilyen közösséget vállalhatunk-e vele?
A terroristacsoportok általában nem azonosítják magukat a szervezett bűnözéssel, habár lényegük egyaránt az erőszak, módszereik eddig nem sokban különböztek. A terror mögött hangsúlyozottan hit van, és valamifajta erkölcsi tartás, amelyet gyakorlói és helyeslői felszabadításvágynak vélhetnek. Sok nagy gaztett történt a világ történetében a rendet megtörni vágyó szabadság és egyenlőség jegyében. A legnagyobb ilyen jellegű vállalkozás, a kommunizmus néhány esztendeje omlott össze, s azt kell hinnünk, hogy a remélt új világ eme összeomlás hordalékával van teli. A fegyver- és hadviselés joga kicsúszott az államok és hadseregek kezéből, a rend felszíne alatt lévő világ a „partizánok” birtokába került, akik a rejtőzködés és az orvtámadás módszerével élnek, legyenek akár „egyszerű” bűnözők, akár kiképzett terroristák.
A mi kicsinyes és alattomos orvtámadásaink a rend és béke leple alatt történnek, ám most rá kell döbbennünk, hogy a demokrácia egyik alappillére a szolidaritás, az együttérzés és együttműködés rendje. Ebben az igazságban kell rendületlenül hinnünk, nem a magunk – párthoz vagy világnézethez kötődő – részigazságaiban. Csak így lehet a szabad világban szabadon élni, a terrorral szemben csak a rendnek és a kölcsönös méltányosságnak van esélye.
Hogy megszűnik-e valaha az önmagát magyarázó káinizmus a földön, én nem tudom...