ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, miért szükségszerű, hogy évente jó néhány ember belefulladjon a Balatonba. Ez a tó nem látszik veszélyesnek, még az északi parton sem mélyül hirtelen, délen pedig fél órát gyalogolhat, aki szeretné hullámsírban lelni halálát. Tapasztalt, a tó klímáját ismerő embert ritkán ér utol a baj, de ha északról hirtelen vihar támad, s száz kilométer sebesség csap le a vízre, még gyakorlott vitorlások is bajba kerülnek. Az idei nyár szeszélyes volt, elviselhetetlen hőség után gyors lehűléssel, napokig tartó szélviharral, amely néha a ragyogóan tiszta ég mélységeiből tört elő egy szempillantás alatt. Előfordult, hogy gumimatracok és tutajok röpdöstek a nádas felett, a rendőrségi mentőmotoros egész nap fel-le száguldozott a tajtékzó vízen.
Mivel több mint húsz esztendeje horgászom a cs.-i nádas előtt, van némi fogalmam arról, mikor illendő kifele indulnom a csónakkal, hogy simán partra érjek. Legtöbbször épp akkor kezd bömbölni a szél és szakadni az eső, amikor a kocsi ajtaját behúzom magam mögött. Mióta Natasa kutyám is velem tart, már az első enyhe széllökésre szedem a sátorfámat, mivel nekem ugyan van esőkabátom, szegény spánielnek viszont nincs, és egy elázott kutya nem a legkellemesebb útitárs. Néha azonban még így is előfordul, hogy hármat kell húznom az evezőn, hogy fél métert haladjon a csónak, mivel Natasa – ha délceg cockerpózban megáll a hajóorrban – olyan hatást fejt ki, mint egy vitorla, de manőverezésre teljesen alkalmatlan.
Volt egy olyan hidegfront augusztusban, amelynek első hulláma 80-100 kilométeres széllel teljesen derült, meleg délidőben érte el a Balatont. Bár a meteorológusok jó előre jelezték, mi várható (s a déli parton szaporán villogtak a viharjelzők, birkózva a verőfénnyel), még engem is, a felettébb óvatosat, váratlanul ért a szél süvöltése. Úgy száz méterrel beljebb, túl a nádason, egy szempillantás alatt felhabzott a víz, s igencsak verítékeztem, mire súlyos és biztonságos fémcsónakommal sikerült elérnem a partot, ahol görnyedten jajongtak a fák.
Az Egis vitorlástelepéről akkor indult ki bőgve a motoros, a kormánynál az üdülő gondnokával, Lám Dezsővel, akit még sosem láttam ennyire sietni. Ahogy követtem a szememmel, már-már a „távol kék ködébe veszve” megpillantottam egy sodródó gumicsónakot, s a strand mentőladikját, amely reménytelennek tűnő igyekezettel próbálta a bajbajutottakat utolérni. Lám Dezsőnek – aki vitorlásversenyző volt valamikor – talán öt percig tartott az út, de látszott, hogy a hullámok a nagy hajót is dobálják. Látni lehetett, hogy négy alakot, két nagyot és két kicsit emel a fedélzetre, majd a gumicsónakot is felemeli. Miután visszafelé indult, megállt a mentőladik mellett, majd egy darabig vele együtt haladt a part felé.
Úgy tíz perc múlva érte el az Egis kikötőjét a megmentett családdal, két felnőttel és két kisgyerekkel. Apuka rogyadozó léptekkel vitte hátán a gumicsónakot, anyuka kézen fogva vezette a hétévesforma kislányt és a négyéves kisfiút. Kérdeztem Lám Dezsőtől, hogy nagyon meg voltak-e ijedve. „Csak az apuka – felelte –, a többiek őbenne bíztak. Szerintem még tíz perc, és felborultak volna. És akkor végük.” „Mit mondtak most búcsúzóul?” „Az asszony azt mondta, köszi. A férfi a földet nézte. Szerintem ilyesmivel többet nem próbálkozik.” „Hányszor történt ehhez hasonló?” ,,Körülbelül kétszáz embert hoztam ki húsz év alatt, mióta itt vagyok.”
Egész álló nap távcsővel kémlelte a vizet. Hogy benne miért van idegenek iránt is felelősség, míg másokban saját családjuk iránt sincs, én nem tudom...