„Engem elfogadott a király”

Lebeg a táj. A bozontos erdők messze, alágyűrődve sűrűsödnek a domboldalon. Nagy lélegzetet lehet venni. A mély kanyarokból és lassú utakból egyszerre lép ki az ember a hegyélre. Egyszer csak ott van. Fönn.

„Nincs más alattam, csak a mélység,
mely fönnmaradni kényszerít,
így találja meg s veszti el
az ember felnőtt szárnyait.

Egy pillanat csak, s már az ember
a helyzeté, az istené,
az, kit halálos türelemmel
tart a mélység maga fölé.”

Az égbe kerül, de még a földön van.
A derék korú szőke asszony éles kapával sarabolja a Szent László szobra alatti dombocska füvét. Az izzó nyár ráborul a koponyájára, akár a szent király sisakjára. Ingujjával töröl egyet a homlokán ütköző verejtékcseppeken.
– Engem már befogadott ez a hely. Mondjam azt, a király? – Az alabárdos fenség felé bök a fejével. – Szent hely ez. Érezni. – Kétoldalt magasba emeli a karjait, úgy áll ott a napfényben. – Szent László hagyatkozása szerint ide temetkezett. Itt a szarkofág helye, innen vitték a tetemét Nagyváradra. Magam huszonnyolc éve vagyok itt. Itt élek, itt dolgozom. Meg vagyok nyugodva. A sorsomban, életemben. Mi kell több?
Körbemutat, mintha csak övé volna a domb, erdő, messzeség, ahol túl a Balatonon földereng a távoli párás ragyogásban a Gulács könnyű kúpja is. A víztükör alig érzékelhetően remeg a napfényben, olyan nagy a nyár, hogy visszaveri az egész felületet.
Csönd. A meleg levegő préseli a fákat, mintegy nagy satuba fogja őket. Körbe-körbe tapinthatóvá válik: Koppány régi Kupavára állott itt, őrvidék, őrizte az országot – még alig volt országnak nevezhető –, innen beláthatták a közeledő veszedelmet, ellenséget, olykor tán a jó barátot is.
És ez még semmi.
Mintha éppeg itt készülne Magyarország a honfoglalás nyomában. A hegység aljában még érezni annak a homoknak a permetezését is, amely a Pannon-tenger nyomán maradt. A föld gazdag. Régi iszapok dús talajában nőnek az erdők és a szőlők, oly megízesülve, hogy a pincék szorgalmas rendben állnak. Kitágíthatatlan csönd.
A domb karéjában kirajzolódik az a monostor, amelyet László alapított a franciaországi Saint-Gille szerzeteseinek betelepítése révén, létrehozva ezt a nagyságában is kecses építményt, a bencés rendi Szent Egyed-monostort. Itt éltek több száz éven át a hamari franciás magyar papok, kereszténységet teremtve Somogyvár körzetében. A magányos életre teremtett monostorban finom íves oszlopcsarnok, s kerengő veszi körül az udvart, szép veretű kúttal. Olyan, mint egy akkori „üzem” – konyhástul, kamrástul, zugostul és termestül. Szántottak, vetettek, földműveltek, köznapi imádsággal és munkával töltötték az idejüket.
Állítólag a Szentesica-patakban mosta meg kezét István Koppány leverése után, s László is ide tért, ebbe az országalapító karéjba, a kis patak tiszta vize mellé.
Szakrális táj, mondanák ma fontoskodva vagy éppenséggel szerényen. Asszonyunk, a kapával forgolódva és belépőjegyeket árulva, biztonságban érzi magát. Azt mondja, megérkezett.
Csak az alapok látszanak. Néhol az eredeti kőfal áll ki a földből, olykor téglafal imitálja a régi erődítményt.
Somogyvár – feltehetően az eredeti vár elnevezése nyomán. Sötétedni kezd. A házak messze húzódnak, az asszonyka és magam is, magunk maradtunk a tájjal. A sötét előcsalogatja azt az időt, mikor itt szerzetesek surrantak halk saruikban, kedves szorgoskodással Isten körül.
Fölbandukolok a domb tetejére, ahol egy puszta kereszt áll. Vasszögek vannak a gerendákba verve, ezüstfejű vasszögek. A kelő holdfényben megcsillannak a szögfejek.
A stadionnyi tájban, a forró levelek susogásában Jezovics suttogó hangja hallatszik a huszadik század útvesztőiből:

Egy nemzet kellene körém,
egy himnuszt éneklő nemzet,
hogy még egyszer
ragaszkodjam az életemhez.

Egy aréna-bizonyosság, hogy zeng
a győztest váró stadionban,
azért, amiért
valaha bizakodtam.

Egy eldugott tőr kellene,
amit elővehetnék,
egy jót és rosszat torokmetszésig
elválasztó pengét.

Egy kéz kellene. Egy száj.
Egy száj lehelete,
egy nemzet, egy tőr, egy isten,
valami kellene.