Fasiszta lelkek faggatója

Az újságírás olyan taposómalom, ahol saját magát őrli az ember. Ebben a vég nélküli munkában csakis a végeredmény, a liszt a fontos – s a legritkábban tekintünk oldalt, más molnárokra. Akik egymás mellett dolgoznak, úgy hiszik, többé-kevésbé ismerik egymást; a felgyorsult időben is létezik még mester-tanítvány kapcsolat – azokkal a hajdani és jövendő kollégákkal azonban, akikkel a sors szeszélye folytán időben elkerültük és elkerüljük egymást, legfeljebb az árulkodó írások és a megfoghatatlan legendák kötnek össze bennünket.

Szirmai Rezső – aki száz éve, 1901. szeptember 16-án született – olyan hajdani kolléga, akinek írásai visszakereshetők, mert helytállnak magukért; legendája a szakmában máig élő; életművének koronája pedig egy olyan dokumentumkönyv, amelyről titkon minden újdondász álmodozik: mélylélektani interjú a siralomházban időző Szálasival és társaival. A címe: Fasiszta lelkek. Ez a mű maradandónak, forrásértékűnek bizonyult, olyannyira, hogy nyolc éve újra kiadták Forrai Mihály előszavával. Ekkor Szirmai már huszonhét éve nem volt az élők sorában.
Azt, hogy e hasábokon felidézzük alakját és életművét, nem csak az indokolja, hogy több szállal kötődött a Magyar Nemzethez: 1940 után verseket írt ide – a zsidótörvények miatt Tihaméry András álnéven –, 1957-től haláláig pedig novella- és tárcaszerzője volt a lapnak. Sorsa azért is érdekes, mert jól példázza a huszadik századi újságíró lehetőségeit és hányattatásait – legalábbis ami a század első kétharmadát illeti.
Vöröskatonaként kezdi, mint Illyés: tizennyolc évesen a vörös vasas tüzérezredhez sorozzák be – de huszonegy évesen már a Nőmunkás című lapnál találjuk. A honi újságírás baloldali hagyományához csatlakozik, tizenegy novellát tartalmazó bemutatkozó kötetéhez, a Koldusokhoz 1920-ban maga Szakasits Árpád ír előszót. A szolidaritás a vezérelve első verskötetének is (Sorsotok a sorsom). Fordít, regényeket ad ki, az Együtt című lapot pedig már huszonhat éves korában ő szerkeszti Nagy Lajossal és Gábor Andorral; Bálint György, József Attila, Szabó Lőrinc kéziratait gondozza. Íróként, költőként indul, de már ekkor megelőlegezi a nagyformátumú olvasószerkesztőt. Még művészeti vezető a Bethlen téri irodalmi színháznál (ahol Csortos Gyula is megfordul), de már az Est-lapoknál a törvényszéki rovatot irányítja. Tördeli az Estet, miközben tárcát ír a Pesti Naplóba. 1933-ban maga is debütál drámaíróként, de közben olyan aktuálpolitikai könyvet tesz le az asztalra, amely egy fedél alatt tárgyalja Mussolinit, Kemalt és Sztálint. (Szinte kötelező korabeli penzumként 1937-ben a Szovjet-Kaukázusról ír terjedelmes úti beszámolót.) Amikor munkaszolgálatra vezényelik, már közös kötete jelent meg (Írók a viharban címmel) Bálint Györggyel, Kassák Lajossal és másokkal.
A háború után két regényt követően lát napvilágot a Fasiszta lelkek. A halálra ítélt nyilas vezetőkhöz pszichiátert visz magával. A könyv – nyilván a koalíciós idők feszült politikai légkörének köszönhetően – a szélesebb közönség előtt is hírnevet szerez neki. (Érdemes eltűnődni azon: majd fél évszázad múltán miért nem akadt senki, aki megírta volna a párdarabját Bolsevik lelkek címmel, megszólaltatva Kádár Jánost, Aczél Györgyöt és társaikat…) Igaz, ő mindezek ellenére elsősorban írónak tartja magát: a Vígszínházban játsszák, fölveszi soraiba a Petőfi Társaság, a La Fontaine Irodalmi Társaságnak pedig ő lesz a századik tagja. (A díszelnök Heltai Jenő, a vezérkarban van Tamási Áron és Gyergyai Albert, a rendes tagok sorában pedig olyan neveket találni, mint Erdei Ferenc, Füst Milán, Kodály Zoltán, Tersánszky Józsi Jenő és Veres Péter. A dísztag Sauvageot professzor Párizsból, a főtitkár meg „természetesen” Tempefői.)
Nyugdíjazásáig főként hetilapoknál dolgozik képszerkesztőként, olvasószerkesztőként, tördelőszerkesztőként. Egy egész nemzedék tanulja meg a szakmát a keze alatt – még a békebeli normák szerint. Közben azonban szépirodalmi tevékenysége sem szünetel, s különösképpen rákap a rádiójáték-írásra: a Senki karácsonyfája című munkáját tizenhárom európai rádió sugározza finnül, észtül, németül, norvégul és olaszul. A Magyar Rádióban tucatnyi bemutatója van, jó néhány még posztumusz is. Menekülés a vakságba címmel saját borgesi sorsát írja meg: egy írástudónak aligha létezik nagyobb csapás annál, mint hogyha élete alkonyán elveszíti a látását.
Az utókor nemzedékei e túlélő szövegeket tanulmányozhatják ugyan, de a szerkesztői zsenialitást tekintve csak mások szövegeire hagyatkozhatnak. Ám az a méltatás például, amelyet Mátrai-Betegh Béla tett közzé a Magyar Nemzetben Szirmai Rezsőről, alighanem hitelesen idézi meg a lényét. Harminc évvel ezelőtt úgy jellemzi, mint aki „választékos, szép magyarsággal fogalmazó újságíró, az igazért harcoló író, költő, műfordító, érdekes szerkezetű színdarabok és erős hatású hangjátékok szerzője” volt. Regényeit „csupa finom társadalmi típuselemzésnek” nevezi, drámaíróként pedig Szirmai „a szokottól eltérő dramatikai szerkezetekkel is kísérletezett, a színpadi idő felbontásával, olyasmivel tehát, ami aztán valóságos áramlat lett a dramaturgiában”.
Aligha tévedünk azonban, ha azt mondjuk, hogy Szirmai Rezső – rangos irodalmi tagságok ide vagy oda – a magyar szellemtörténet számára mégiscsak a Fasiszta lelkek krónikásaként marad igazán emlékezetes. Mátrai-Betegh szerint „lélektani beszélgetésekben bontotta ki a háborús bűnösök jellemrajzát, azt a hatalmi vágyat, gyengeséget és erőszakot, amely ezeket az embereket a haza és az emberiség elárulásáig vitte”. A Harmincéves vagyok című „felszabadulásköszöntő” musical írásakor a szerzők felhasználták e pszichoanalitikus siralomházi interjúkat. Mostani harmincéveseknek sem volna minden tanulság nélkül való elolvasni a beszélgetéseket, hiszen a hatalmi vágy, gyengeség és erőszak ma is jelen van közéletünkben, és ha nem ölt is feltétlenül fasiszta jelmezt, a haza és az emberiség elárulásának lehetősége ebben a másik, okosabbnak hitt évszázadban is fennáll…