Fekete szeptember

Manhattan után nincs belpolitika. Legalábbis nem úgy, mint eddig. (Auschwitz után is lett azért költészet, csak másmilyen.) Az egyenesben közvetített New York-i katasztrófafilmben épp az egyidejűség volt a legnyomasztóbb. A leomló ikertorony tárgyiasította bennünk a globalizáció ellentmondásait, kiemelve az absztrakciók pihe-puha ködéből. A romhalmazzá lett Világkereskedelmi Központ néhány perc alatt kézzelfoghatóan közelebb került hozzánk, mint akár a megbombázott Szabadka. Világossá tette, hogy nem létezik többé hátország: ha a főhadiszálláson is ki-be jár az ellen, akkor minden és mindenki a frontvonalban van; még ha a politikusok – szerepüknek megfelelően – nyugtatgatnak is bennünket. A magyar államfő egyébként éppúgy helytállt a rendkívüli helyzetben, mint a kormányzat vagy az ellenzék. Azt tették, amit kell; azt nyilatkozták, ami elvárható egy európai ország felelős politikusaitól. A válsághelyzetben kitetszett: a hazai politikai áramlatok képviselői a lényeges dolgokban hasonlóképpen gondolkodnak; a különben ádáz vetélytársakban több a hasonlóság, mint a különbözés. Ez a kegyelmi pillanat gyorsan el fog enyészni a kampány hevében. Ne feledjünk hát el emlékezni e nemzetegyesítő tényre, amikor a felek kígyót-békát kiabálnak majd egymásra, s heves szócsatájukban esetleg Manhattan is választási érvként jelenik meg…
*
A honi média a romániai fordulat óta – eltekintve a Fenyő-gyilkosságtól – nem került ilyen éles helyzetbe. Ilyenkor tűnik ki: a slágerlisták és a szappanoperák mögött vannak-e valódi tévések és rádiósok. A második napon már rendszerint mindenütt minden olajozottan megy: az első zaklatott órák mutatják meg, milyen is az elektronikus sajtó valóságos állapota. Az internetes újságok szinte a tengerentúli eseménnyel szinkronban reagáltak a történelem legnagyobb merényletére – csak aztán gyorsan össze is omlottak. A közszolgálati rádióban meglepő módon nem a Kossuth, hanem a Petőfi adó alkalmazkodott gyorsabban; az Info Rádió pedig a nagy hibaszázalék ellenére is tanúsította, mi az értelme egy hírrádiónak. A tévécsatornák rendkívüli kiadásai picit mintha megkéstek volna: a kereskedelmiek közül ezúttal a tv2 látszott frissebbnek. A közszolgálati tévék felismerték, hogy e fekete kedden zárójelbe kell tenni a műsorújságot: borult a program, a híradósok villámgyorsan produkáltak szakértő kommentátorokat. A Duna Televízió vendégeként Simicskó István államtitkár – egészen Orbán Viktor és Martonyi János berlini nyilatkozatáig – a kormányzati hivatalosságot reprezentálta, az MTV-ben talán túlontúl rábízták magukat a CNN-re. (A tolmácsot alakító Betlen határozottan élvezte az élő szituációt, ám az indiszponált Baló kétszer is hatszögűnek vélelmezte a Pentagont.) Ám összességében jól vizsgázott a szakma e szomorú alkalomból, beleértve a magyar vonatkozások feltárását is. Ez utóbbi missziót a telefonos kapcsolatteremtések is segítették: az MTV adásában Radics Péter, a Duna Televízióéban (megrendítő zaklatottsággal) Purger Tibor jelentkezett be, míg a tv2 stábjából véletlenül épp New Yorkban lévő Bombera Krisztina, az RTL Klubtól meg Balázsy Panna papája. (De még az ATV is megtalálta a Manhattan környékén üdülő Kozsót, aki így Zámbó Jimmy temetését követően idén immár másodszor került be a híradókba.) E bravúrokat persze szívesen elengedte volna az ember – de ha már így esett, legalább legyen jogunk minél kimerítőbben megtudni, minek is vagyunk a részesei.
*
Avar János – aki a katasztrófa estéjén örökös Amerika-szakértőként pendlizett rádió- és tévéstúdiók között – azon melegében Szarajevóhoz (az elsőhöz) hasonlította az öngyilkos akciósorozatot. Ezek szerint Gavrilo Princip ezúttal eltérített repülőgépek fedélzetén, óriás kerozinbombákkal formálta a baljós világtörténelmet. Nem kizárt, hogy többek között e nem is burkolt világháborús jóslat miatt fagyott le percekre a budapesti mobilhálózat: mindenki elkezdett ész nélkül a szeretteinek telefonálni a csúcsforgalomból. Avar poentírozása mindazonáltal tűnődésre késztet: valóban véget ért-e 1989-ben az 1914-ben elkezdődött „rövid XX. század”? A Corvin-láncos Lukács János történész tetszetős elméletéből kiindulva a második Szarajevó, Eszék és Koszovó már a XXI. század szerves része volna – de talán csak a makacs és elvetemült XX. század kísért még mindig. A lesajnált Samuel Huntington kultúrháború-elmélete is új tápot kaphat: a vallási alapozású civilizációk radikalizálódó küzdelme komolyan veszélyezteti az egyetemes civilizációt. A mozlim világ nem feltétlenül ért egyet azzal, hogy véget ért a történelem, ahogy Fukuyama vizionálta. Az ő históriájuk más, miként az időszámításuk is: nem ismerik el csapatkapitánynak a nyugati világ bajnokát. (Nem értjük az arabokat, de Kínát és Fekete-Afrikát sem, sőt az Oszama bin Ladent rejtegető, több ezer éves Buddha-szobrokat likvidáló tálibokat sem. Ők azonban már kapiskálják: nem ússzák meg, mint Kádárék Carlos balatoni üdültetését – könnyen atomjaira hull az igazhitű Afganisztán.) A közel-keleti szent háború csak méreteiben tér el a globális szent háborútól, a durbani konferencia pedig csupán előjátéka volt a manhattani erőfitogtatásnak. Izrael, amely kutyaszorítóban volt a palesztinok ellen viselt reguláris polgárháborúja miatt, most átmenetileg fellélegezhet: a világ ellenszenve a kamikaze arabokat sújtja, míg ők automatikusan a „jó” oldalra kerültek. E kommunikációs hozadékot Popper Péter késedelem nélkül be is takarította a Népszava hasábjain: „Évek óta diplomáciai majomtánc folyik a nyugati és az arab világ között. A hasonlóság kísérteties, ahogy annak idején Hitler vezette az orruknál fogva a nyugati demokráciákat. A szerződésekben hívő demokratikus országok politikusai akkor se, most se vették észre, hogy a tárgyalás nem egyenlő felek között zajlik: az egyik fél banditák gyülekezete.” Izrael most a nyugati demokráciák oldalán áll, s ha korábban állami terrorizmussal válaszolt is a palesztin terrorizmusra, most a kíméletlen amerikai ellencsapások a zsidó állam módszereit is legitimálják majd. Szokásom ellenére – s nem holmi egyensúly kedvéért – hadd idézzek most egy olyan külpolitikai elemzőtől, akit jobbára publicisztikai páriának tartanak, de éles szemű megfigyelései még akkor is figyelemre méltók, ha következtetései amúgy rendszerint tévesek. Csurka István (akinek értelmiségi intellektusát nemrégiben még a csurkizmussal nem igazán rokonszenvező Tamás Gáspár Miklós is elismerte) borzongató jóslatot tett közzé a szeptember 6-i Magyar Fórumban: „Az, ami most történik Dél-Afrikában, Durbanben, csak a kezdet. Ebből elsöprő mozgalom lesz, népvándorlás és néma világháború. Vége lehet a globális üzletnek. Mindamellett egy nagy háború kitörése sem lehetetlen.” Megjelent öt nappal a keleti parti „fekete szeptember” előtt. S ezzel be is zárult a kör: visszaérkeztünk Avar János Szarajevójához.
*
Egy ilyen gyászos hét végén nem illik humorizálni, de valahogy oldani kell a borzalmakat. A Népszabadságban a terrortámadás napján megjelent egy szellemes humoreszk – az egyik főszerkesztő-helyettes írta. „Karcagi Lacika” iskolai dolgozataira egy korábbi érából is emlékezhetünk: üde hangvételük kiemelte őket a „vörös farkas” kontextusból. Ez a mostani írásmű azt ecsetelte, hogy egy Árpád híd közelében történt koccanásos baleset 2005-ben miként lehetetleníti el a főváros közlekedését, hogyan lesz belőle országos, majd kontinentális forgalmi dugó, hogy aztán az egész földgolyó megbénuljon, s a nagy autógyárak együttesen jelentsék be: megszűnt az autóipar, mert megtelt járművel a világ. Eredetileg azért akartam ezt a sztorit idecitálni, mert szerepel benne egy poén: összehívják az éppen nem ülésező Országgyűlést, de nem jön össze. Azon tűnődtem volna: vajon a Népszabadság vezető embere úgy gondolja-e, hogy 2005-ben is polgári kormány lesz Magyarországon; vagy esetleg úgy, hogy győzelme esetén az MSZP is átveszi a jól bevált háromhetes parlamenti ülésezést. Ám közben kiderült: ez a kroki inkább a globalizmus iskolapéldázata. S ha egy egyszerű dugó nem ismer határokat, mit várhatunk egy fegyveres konfliktustól?