Kényes misszió Macedóniában

Macedóniában törékeny a béke. Az éjszakák csendjét felveri néha egy-egy robbantás zaja, ám a súlyos tavaszi-nyári konfliktusnak csak az emlékei kísértenek a balkáni ország észak-északnyugati, albán többségű vidékeinek szétlőtt otthonai között. A harcok dúlta településeken mindenki – albánok, macedónok, cigányok és törökök – csak vár. Alighanem a NATO-ra szegeződnek a tekintetek: tulajdonképpen mit is akar vagy tud elérni komolytalannak tűnő fegyverbegyűjtési akciójával a szervezet. Hatással lesz-e a világ legerősebb katonai szövetségének erőfeszítése az egykori jugoszláv tagköztársaság jövőjére, megakadályozza-e a további harcokat, a fejlődést alapjaiban gátló rendbontást? S ha a válasz nemleges – amitől sokan tartanak – akkor milyen opciók állnak a 19 tagország és a helyiek rendelkezésre?
A robbanóképes recept
Közhelyszerű alapvetés: ahol egy ország lakosságának etnikai összetétele erősen szabdalt, s a gazdasági körülmények vagy egyéb tényezők társadalmi feszültségeket gerjesztenek, megvan a lehetősége annak – hangsúlyozottan csak a lehetősége –, hogy a felszínre bukkanó konfliktus etnikai színezetet kapjon. Macedóniában adottak ezek a feltételek, hiszen az önmagában is vitatott identitású macedón többség mellett jelentős albán kisebbség is él itt, a nagyszámú török és cigány közösségről nem is beszélve. Arra a kérdésre azonban, hogy a köztük valóban meglévő elkülönülés miért csapott át fegyveres harcba, nem adható egyszerű válasz: az tudniillik, hogy az eltérő szokásokkal, kultúrával rendelkező csoportok automatikusan egymás torkának ugranak, nem fedi a valóságot. A nem a nemzetiségükkel meghatározható csoportok érdekellentéte ellenben ha lehet, még inkább szükséges a konfliktus kirobbanásához, mint azt Jugoszlávia széthullásának története eddig is kellőképpen demonstrálta. Eszerint az „etnikai kotyvalékkal” telt lőporos hordó önmagában ártatlan jószág, az apró kanócot és a gyújtólángot valami kevésbé látványos – általában külső – tényező szolgáltatja.
A közelmúlt időrendjét figyelembe véve elkerülhetetlenül szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a NATO térségbeli mandátumának folyamatos bővülése, végső soron pedig koszovói bevonulása mind-mind megelőzte a macedón húr elpattanását. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a NATO a felelős a többségi macedónok és kisebbségi albánok közti konfliktus kiéleződéséért, majd kirobbanásáért – csupán azt, hogy azok a folyamatok, amelyekkel a szövetség balkáni tevékenysége párhuzamosítható, oly módon hatottak, hogy a térségbeli konfliktus így robbant ki. A szövetség szerepe a Balkánon semmiképpen sem hasonlítható ra avasz rókáéhoz, sokkal inkább egy butácska, de óriási elefántéhoz abban a bizonyos porcelánboltban.
Áthelyeződő súlypontok
Nem feledhető az a tény, hogy a katonai megszállás alatt, a nemzetközi ellenőrzés, illetve közvetlen nemzetközi közigazgatás alatt lévő területeken (Bosznia-Hercegovina, Koszovó) a rend egy különleges, számukra eddig ismeretlen válfajával szembesülnek a helyi lakosok, politikai és katonai tényezők, s nem utolsósorban a illegális tevékenységgel foglalkozók is. Nem valószínű, hogy az elmúlt tíz évben szigorúbb igazgatás alatt álltak volna ezek a vidékek, mint most, a NATO és az ENSZ közvetlen jelenlétekor. Mindehhez hozzáadható az a kulturális és hozzáállásbeli különbség, amely a műveleket végrehajtó Nyugat és a helyiek között fennáll. Nevezetesen például az, hogy a nyugati gondolkodás és törvények tiltó hozzáállást tanúsítanak a „feketézéssel” szemben, míg a balkáni életmódnak szinte magától értetődő velejárója a „csencselés”. Hasonló példa lehetne a magánkézben lévő fegyverek esete is: a NATO számára ez a terrorizmus és az instabilitás melegágya, a helyiek számára csupán annak a természetes jele, hogy az illető „valaki”. Ezek az ütközések, amelyek természetesnek nevezhetők, de amelyekről nem állítható, hogy körültekintőbb hozzáállással nem lennének orvosolhatók, könnyen vezethetnek – finoman szólva – a szokások konzervatívabb hordozóinak térségen belüli áthelyeződéséhez, illetve – durvábban – a bűnözés, az illegalitás centrumainak vándorlásaihoz. Nem tévedhetünk sokat, ha az időrendi „passzolással” megerősítve azt állítjuk, hogy a békefenntartó missziók által ellenőrzött területekről kiszoruló, javarészt illegális vagy az „új renddel” azzá váló tevékenységek áthelyeződése komoly tényező lehetett a macedóniai ellentétek felszínre törésében.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a zsugorodó Jugoszlávia ellen huzamosabb ideig fennálló embargó során a csempészet dinamikusan fejlődő üzletággá vált a térségben, s a káoszhoz közeli állapotban lévő Albánia és a frissen kivált, a demokratikus rendszer építésében kezdőnek számító Macedónia ennek fő útirányai közé tartozott. Azzal, hogy a koszovói konfliktus kapcsán a NATO megjelent itt, s Koszovóban a mandátuma szinte mindenre kiterjedt, a lehetőségek beszűkültek. A bevált, a mással elfoglalt helyi kormányok által „nyugton hagyott” csempészútvonalak egyszerre bizonytalanokká, kockázatossá váltak, az ezekhez kapcsolódó infrastruktúra pedig a NATO ellenőrizte területre került, a bennük részt vevő helyi lakosok pedig az általa ellenőrzőtt „állampolgárokká”. Természetszerű volt tehát ezen erőknek és tényezőknek Macedónia felé való elmozdulása, ahol a szövetség és a nemzetközi közösség már viszonylag korán megjelent (a kiválás után megfigyelés alatt tartották a helyzetet), ám mandátuma nem terjedt ki a helyi ügyekbe történő beavatkozásra.
Csempészet és szabadságharc
A szerb hatalom koszovói etnikai tisztogatása nyomán elindult menekülthullám biztosította azt a földönfutó, etnikailag „egyenszilárd” (albán) tömeget, amelyben ez az elmozdulni kényszerült illegális tevékenység mozgalommá léphetett elő. Túlzott leegyszerűsítés lenne, ha kimondanánk, hogy az albán UCK bűnöző szervezet, hiszen kétségtelen, hogy harcos vagy politikus tagjainak többsége előtt valóban az egységes albán nemzettel kapcsolatos idealista célok lebegnek. Mindazonáltal mint már annyi hasonló, retorikájában és látható tevékenységében „szabadságharcos” mozgalomról kiderült, hogy tevékenységét köztörvényes minősítésű háttérműködéséből finanszírozta, vagy éppen ennek fedezésére hangoztatott szép szólamokat, az UCK esetében sem kizárhatók ezek a faktorok. Tragikus, hogy a macedón többség és kormányzat nem kellő körültekintéssel bíró, helyenként erőszakos, az egyenjogúságot sokszor figyelembe nem vevő kisebbségi politikája teret biztosít ennek a mozgalomnak, amely így sötét üzelmek fedezésére is alkalmassá válik.
A NATO tevékenysége ezek fényében érthetően kényes. A fegyverbegyűjtési akcióját ért kritikák – az albánok régi, kopott eszkö-zeiket adták le – teljesen jogosnak tűnnek. Kivéve persze akkor, ha mindez csak előjáték a Nyugat balkáni rendteremtő akcióiban soron következő epizódhoz. A hatékony begyűjtést lehet eleve meddő műveletnek, a NATO tehetetlenségének újabb bizonyítékaként is szemlélni, de lehet úgy is, hogy most esélyt ad a harcolóknak arra, hogy leadják fegyvereiket és békés megoldásokhoz folyamodjanak, ám a továbbiakért már nem nem vállal felelősséget. A NATO ezután már mondhatja azt, hogy „megadtuk a lehetőséget”, s ha valaki innentől kezdve fegyverhez nyúl, arra keményen lecsap. A következő hónapok fogják eldönteni, hogy a szövetség és a mögötte álló Nyugat tanult-e valamit abból a balkáni „szemináriumból”, amelyet immár majd tíz éve látogat.