Könyvesház

Éjféli verőfény
Veress Miklós új versei
Az utóbbi közel másfél évtizedben nem jelentkezett új verseskötettel Veress Miklós. Most a Kortárs Kiadó jóvoltából olvasható a költő újabb munkáinak vaskos kötete, amelynek darabjai korábban csak folyóiratokban voltak elérhetőek. Érett, ízes költészet ez. Csupa bolyongó fény, nyelvi lelemény és borongós emlék. Muzsika itt, érdesebb csikorgás ott – mikor mit kíván a mondandó. Sokszor a nosztalgia és a groteszk látásmód együtt, egyszerre villan fel a versekben. Furcsa tükörjáték jellemzi ezt a költészetet. Veress Miklós tud és mer érzelmes lenni, ami nemigen divatos dolog mostanában, egyúttal mer pontos és zenei lenni, ami szintén távol áll a napi verskánontól. Ugyanakkor kedveli a torzításokat, a bizarrériát, a kicsinyítések-nagyítások kerge és jóízű játékait.
Ahogy Veress korábbi munkáira az ihlet meg a komolyan vett „költői mesterség” egyensúlya volt jellemző, újabb versei hasonlóképp hangzanak és épülnek fel: emelkedettek is meg bolondosak is, „megcsináltak” és spontánok egyszerre. Mert a költő képes arra, amire ma csak egészen kevesen: eloldottan és magát a pillanat varázsának átadva dalol, miközben a vers minden mozzanatára ügyel. Nem hagyja, hogy a híg ötlet úrrá legyen munkáján. A zagyva halandzsa meg a kimódolt „közérthetetlenség”.
„Az ablakszem udvarra kancsalít: / kéménykürtőkre, rongyfelhő-egekre – / bezúg egy légy új léttől szédelegve, / s békésen mossa falon mancsait...” – kezdi a költő a Rablóvallomást, és az esetleges, barokkos képtől eljut szülőföldjére, családja és a tágabb közösség, végül a teremtés dicséretéig. A teremtéséig, amely soha véget nem érő mű. Hiszen tudni kell, a Teremtő (aki sokféle, mivel az arcát a világ fragmentumaiba rejti előlünk) mindnyájunkat elhelyezett térben és időben, hitet és szavakat adott nekünk, sorsot és gyötrelmeket, de helyettünk semmit el nem végez. Megkezdett művét kinek-kinek folytatnia kell a maga helyén és a futó időben, hol reménykedve, hol az emlékekhez feketült arccal, ahogy azt Veress Miklós teszi új (és régebbi) verseiben.
(Veress Miklós: Éjféli verőfény. Versek, 1985–2000. Kortárs Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 2100 forint)
Kákonyi Péter
*
Bocskorosok és selyemparasztok
A hétszilvafás nemesség története
Aki a modern magyar kultúrát megalapozó és a kibontakozó XIX. századdal igazán mélyre hatolva meg akar ismerkedni, annak jól kell ismernie a nemesség életét is – írja Kósa László művelődéstörténész, néprajzkutató könyve bevezető fejezetében. E magától értetődő tételt azért kell rögzíteni, mert a nemességkutatás 1945-ben hosszú évtizedekre megszakadt, újraindulása az 1980-as évekre, felerősödése a rendszerváltozás utánra datálható. A szerző érdeklődésének homlokterében „a nemességen belül is legkevesebb figyelemre méltatott alsó réteg”, a kisnemesség áll, amelyet belső tagozódásától, anyagi, társadalmi helyzetétől, lakóhelyétől függően némi gúnnyal hívtak kurta nemesnek, hétszilvafásnak, bocskorosnak, félsarkantyúsnak, járomszeghugyozónak, pipásnak. Beszédes elnevezés volt a robotmunkára felügyelő botos nemes és a nemesi származású, uraskodó földműves: a selyemparaszt. (A csak női ágon nemes gúnyneve a pendelynemes volt.)
A Magyar Királyságban 1848-ban 422 ezer volt a nemesség lélekszáma, Horvát-Szlavónországban 27 ezer, Erdélyben 90 ezer. Ez az országrészek lakosságának 4,6 százaléka, 3,1, illetve 3,3 százaléka. Fényes Elek 58 ezer „szláv”, 21 666 „oláh” és 464 705 „magyar ajkú” nemest tart számon. Ők mind a natio hungarorum tagjai, akiket többé-kevésbé egyazon tudat és szemlélet, azonos magatartás jellemez.
A kisnemesek aránya a nemességen belül a török háborúk alatt, de főleg utánuk növekedett rohamosan, amikor a nemesi adománylevélhez a privilegizált csak címert kapott, de birtokot nem. A kisnemesek között nagy volt azoknak a száma, akik a gazdálkodás lehetőségétől elesve, iskoláztatás hiányában iparosmesterséget tanultak. A Duna magyarországi felső szakaszán hagyományosan nemesek voltak a vízimolnárok, szegény nemesemberek mesterségének számított a csizmadiaság: „híres komáromi szekeresgazdák, a francia háborúkkal kezdődő nagy gabonakereslet szárazföldi fuvarosai és dunai vontatói 1848-ig ugyancsak nemesrendűek voltak” – írja a szerző.
Kósa László több fejezetet szentel a nemesi községeknek és a nemesi közbirtokosságnak. A műveltség, a közerkölcs és a politikai morál meglehetősen alacsony szintje bizonyos módon összefüggött egymással. A lopás, az önbíráskodás mindennapos volt a kisnemesi falvakban. „A berettyószentmártoniak közül egy alkalommal senki se igazította útba az üldözőket, pedig aznap valakik lopott gulyát tereltek át a községen. Máskor vasárnap reggel a templomból kijövők szeme láttára fosztottak ki egy debreceni szekeret, mégsem akadtak szemtanúk” – idézi a naplóíró csendbiztost, Osváth Pált Kósa László. Ez a viselkedés a privilegizált származásban gyökerező összetartozás-tudat mellett azzal magyarázható, hogy a kisnemest is csak tettenérés esetén lehetett letartóztatni. Ellenkező végletre felhozható példa az, hogy a maguk közül való gyújtogatót, a nemesnépi Göde Istvánt a falu önbíráskodó közössége máglyára vetette. (Én magam Illyefalván hallottam hasonló, XIX. század eleji esetről.)
Elképzelhető, milyen kétes és kétélű következményei lettek annak az 1819-es királyi rendeletnek, amely szerint a megyegyűléseken a kisnemeseknek is személy szerint kellett szavazniuk. Ez rendkívül lezüllesztette a reformkori politikai kultúra egyik legfontosabb, elvileg a demokrácia próbájának számító mozzanatát. A voksokat ugyanis mind az ellenzéknek, mind a kormánypártnak étellel, itallal, pénzzel, különféle ígéretekkel, hízelkedéssel kellett megvásárolnia. A választások így nemegyszer torkolltak halálos áldozatokkal járó tömegverekedésbe. Sajátosan fogadta a kisnemesség az 1848-as változásokat. Az áprilisi törvények egyetlen hatásos tulajdonától fosztották meg a kisnemest: nemesi előjogától. Ez pedig e nemesi réteg belátható időn belüli megszűnését eredményezte. (Egyedül a szavazati joga maradt meg – örökölt alapon – még évtizedekig.)
Emiatt akadtak olyanok, akik a Drávát átlépő Jellasics hadait megéljenezték, s a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést kihirdetőket elkergették. Ellenpéldaként Podmaniczky Frigyes, „Budapest vőlegénye” viszont azt jegyezte fel naplójában, hogy elsőként a bocskoros nemesség, a szegénység és a városi lakosság csapott fel honvédnak, s az maradt távol, aki 1848-tól a legtöbbet kapta: a birtokos paraszt.
Kósa László a kisnemesség mindennapi életét ismertetve gyakran idéz irodalmi példákat Mikszáthtól, Krúdytól, Jókaitól, Eötvöstől, Gvadányitól, Petőfitől és másoktól. Műve a gazdag szakirodalom mellett saját, közel három évtizedes kutatásainak eredményeire épül. A szerző kritikusan szemléli a kisnemességet, de rámutat érdemeire és esélyeire is, így elsősorban arra az értelmiség-utánpótló szerepre, amelyet a XIX. század második felében betöltött. Ennek az értelmiségnek egyik legkiemelkedőbb képviselője Ady Endre, aki büszkén vallotta magát az általa is ostorozott hétszilvafás nemesek leszármazottjának.
(Kósa László: „Hét szilvafa árnyékában”. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1980 forint)
Kovács István
*
A brie legyőzte a Sacher-tortát
Sajtoskönyv
Unger Károly neve fogalom a vendéglátásban, nemrég megjelent művét, a Sajtoskönyvet megkülönböztetett érdeklődéssel fogadta a szakma. A Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség elnöke, aki a konyhaművészet jó néhány rejtett területére elkalauzolta már kollégáit és tanítványait, ezúttal a sajtok birodalmát segít felfedezni.
Egyik legnemesebb konyhai alapanyagunk a sajt, mégis kevesen tudják, mi minden készíthető vele és belőle. A szerző tucatnyi recepttel lepi meg olvasóit, hogy háziasszony és vendéglős minél változatosabbá tehesse az ebédet, vacsorát. A sajtos makaróni és a rántott sajtszeletek mellett szerepel olyan különlegességek leírása, mint például a stircelt burgonya köményes göcseji csemegesajttal, a farmerrántotta, a számadó juhász lapcsánkája gazdagon vagy a szicíliai sajtos szalvétagombóc.
S az ínyencségek készítése mellett sajttörténetet is tanulhatunk a könyvből. Megtudhatjuk, hogy nincs új a nap alatt: a Római Birodalomban a malomkő és korong alakú sajtokon kívül létezett gömb és téglalap alakú is. A középkorban általános érvényű volt a híres salernói iskola egészségügyi szabálya, amely szerint „a kenyér és a sajt az egészséges ember számára fontos étek, de ha beteg vagy, a sajtot kenyér nélkül edd”. Az idők folyamán szerzetesek és uralkodók nevét hozták összefüggésbe egy-egy sajt történetével. Nagy Károlyt utazása során egy püspök kínálta meg zöld foltos sajttal, amelyet rokfortnak neveztek el. Talleyrand és Metternich gasztronómiai párbajáról pedig – amelyet az 1815-ös bécsi kongresszuson vívtak – azt jegyezték fel, hogy a francia brie sajt legyőzte az osztrák Sacher-tortát.
(Unger Károly: Sajtoskönyv. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)
Rácz Judit
***
Fókusz Könyváruház
Ismeretterjesztő sikerlista
1. Iskolaválasztás előtt... 2002 – Panem Kiadó Kft. 990 Ft
2. Erdős László: A hadifogoly – Zrínyi Kht. 1480 Ft
3. Darvas Iván: Lábjegyzetek – Európa Könyvkiadó 2500 Ft
4. Gróf Edelsheim Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség, 2. (1945–1998) – Európa Könyvkiadó 2500 Ft
5. Klösz György – Lugosi Lugo László: Budapest, 1900–2000 – Vince Kiadó 1995 Ft
6. Magyar értelmező kéziszótár A–K, L–Zs – Akadémiai Kiadó 5500 Ft
7. Cavelos, Jeanne: A csillagok útján – Athenaeum Kiadó 2290 Ft
8. Felsőoktatási felvételi tájékoztató, 2001 – Oktatási Minisztérium 795 Ft
9. Horvátország. Isztria, Dalmácia és az Adria-part szigetei (Seneca Útikönyvek) – Halász és Társa Kft. 1880 Ft
10. Wass Albert: Magyar örökségünk – Kráter Műhely 1600 Ft