Közel-keleti kényszerpályák

Sokan és gyakran leírták már: a palesztin–izraeli konfliktus szereplői kényszerpályán mozognak. A bosszú, a szemet szemért, fogat fogért elv csapdájában vergődnek. A palesztin terrorszervezeteknek és fegyveres brigádoknak sikerült elérniük azt, hogy ma már Izrael egyetlen polgára sem érezheti magát biztonságban. Mára mindennapossá váltak az öngyilkos merényletek. A célpontok pedig immár elsősorban a fiatalok által látogatott szórakozóhelyek és a családok kedvenc éttermei. A terroristák választása nem véletlen: az ellenséget a leggyengébb részén, a hátországban kell megtámadni. A bombák érzékeny sebeket ejtenek az izraeli társadalom békepárti részén is. A halottak és a sebesültek látványa, az általánossá váló rettegés hatására már az izraeli lakosság jelentős része a válaszcsapások, a megtorlások támogatójává válik. Különösen az bántja a zsidó állam közvéleményét, hogy egy-egy gyilkos terrorakció után valóságos örömünnep kezdődik a palesztinok lakta településeken. Az pedig ijesztő következtetésekre ad okot Tel-Avivtól Jeruzsálemig, hogy a palesztin hivatalos szervek képviselői is újabb és újabb öngyilkos merénylővel fenyegetőznek.
Az izraeli társadalom abban a kérdésben egyre inkább egyetért, hogy az erőszakot meg kell állítani. Abban azonban nagy a megosztottság, hogy vajon milyen eszközöket lehet bevetni a terroristák ellen. Az izraeli vezetés által jelenleg alkalmazott szelektív (eufemisztikusan csak aktív önvédelemként emlegetett) gyilkosságok, vagyis a terrorizmussal gyanúsított palesztinok likvidálása nem mindenki számára elfogadható. Az ellenzők elsősorban azzal érvelnek: a különböző palesztin szervezetek hősként tisztelt vezetőinek halála megsokszorozza a palesztin fiatalok bosszúvágyát. (A nemzetközi közösség döbbent elutasításáról már nem is beszélve.) Az erőszak ördögi köréből pedig úgy nem lehet kiszállni, ha újabb és újabb erőszakos akciókat hajtanak végre.
Azok között is vita van Izraelben, hogy kik legyenek a biztonsági erők első számú célpontjai, kik a legfontosabb terroristavezérek. Az látható, hogy ma már nem csupán a nyíltan Izrael elpusztítását céljuknak tekintő terrorszervezetek, mint a Hamász vagy az Iszlám Dzsihád vezetői tarthatnak támadástól. Immár szinte valamennyi palesztin szervezet prominensei potenciális célpontok lehetnek. Nem kivétel ez alól a Jasszer Arafat palesztin vezetőhöz legközelebb álló Fatah-mozgalom sem. Sőt, egyes izraeli források szerint maga Arafat sem alhat nyugodtan. Állítólag a Sin Bet, izraeli hírszerző szolgálat már elkészített egy hatástanulmányt arról, mi lenne, ha Arafat is felkerülne a likvidálandó terroristavezetők listájára. Az állítólagos jelentés következtetése szerint Izrael számára kisebb kár származna abból, ha Arafat már nem lenne, mintha még évekig folytatná mostani tevékenységét. Természetesen nem kizárható, hogy ezek a cinikusnak ható mondatok csupán a két fél közötti pszichológiai hadviselés részét képezik. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy milyen eredményt hozhat egy esetleg mégis létrejövő béketárgyalás, ha azon egy Izrael által burkoltan megfenyegetett Arafat és az izraeli kormányban tárgyalási hajlandóságával egyre inkább kisebbségbe kerülő Simon Peresz vesznek csak részt. Persze ők is kényszerpályán vannak. Kettősüktől, hiszen mindketten Nobel-békedíjasok, a világ (egyre reménytelenebbül) valamiféle béke ígéretét várja.