Lámpalázas jelölt

Néhány nap múlva különleges évfordulója lesz az európai rádiózásnak. Hetvenöt évvel ezelőtt, 1926. október 3-án közvetítette ugyanis a Csehszlovák Rádió Prágából a helyi Slavia és a budapesti Hungária labdarúgócsapatának mérkőzését. Ez a „műsorszám” – amelyre furcsa körülmények között került sor – tekinthető az első (közép-)európai sportközvetítésnek.

Jó néhány évvel ezelőtt a teniszsport legavatottabb hazai történészeinek egyike, Szőke Pál megajándékozott egy elsárgult papírlappal, amely a neves sportújságíró és rádióriporter, korábban kétszeres válogatott futballjátékos Pluhár István hagyatékából való. Az 1946. október 3-án kelt, géppel írott huszonhét sor az „első európai sportközvetítésre” emlékezik.
Ekkor olvastam először a nevezetes eseményről.
Magának a mérkőzésnek a kimeneteléről a Nemzeti Sport 1926. október 3-i száma így vélekedett: „A cseh futball világklasszisa közismert, és a Slavia a cseh elit csapatok bajnoka. (…) A Hungáriának nehezen adhatunk sanszot az odahaza játszó félelmetes Slavia ellen, és a legjobb formáját kell kijátszania a kék-fehér együttesnek, ha győztesen akar visszatérni Prágából.” Az MTK – azaz 1926-ban, a professszionalizmus bevezetése után már Hungária – második aranykorszakában túl volt a hatodik bajnoki címen.
Egy Amerikát járt prágai rádiótechnikus vetette fel a sportközvetítések gondolatát. A tengerentúli rádióállomások akkoriban már felfedezték a sportban rejlő kitűnő lehetőséget. Így aztán a Csehszlovák Rádió is műsorába iktatta a Slavia–Hungária mérkőzés közvetítését, mégpedig az első félidejét. A beszélő szerepére Laufer József vállalkozott, aki negyven évvel később – Gulyás Gyula mikrofonja előtt – így emlékezett a történtekre:
– A Slavia, amelynek titkára voltam, az MTK együttesét fogadta. Akkoriban a budapesti kék-fehéreket Európa-szerte csak így hívták: az aranycsapat. A prágai stadion nézőtere azonban kicsinek bizonyult (15 ezren fértek be a stadionba – A szerk.), és mindenki ott akart lenni a mérkőzésen. Hogyan lehetne ezen segíteni? A prágai rádió főmérnökének jutott eszébe a mentő gondolat: segítsen a rádió. Amerikai példa nyomán meg kell kísérelni a helyszíni közvetítést. Horacek sportújságíró kötélnek állt, vállalkozott a közvetítésre. (…) A pálya szélén ott állt a mikrofon, a kábeleket gondosan átvizsgálták, s a rádióhallgatók izgatottan várták készülékeik mellett a stadionból érkező híreket. Csak éppen a riportert nem találták sehol. Kiderült, hogy a jelölt a közvetítés megkezdése előtt olyan lámpalázas lett, hogy taxival menekült el a stadionból. Rádiósbotrány volt készülőben, gyorsan kellett cselekedni. Az MTK öltözőjében tartózkodtam, amikor berontottak, megfogták a kabátomat, kiráncigáltak, végigtoltak a folyosón, s lenyomtak a pálya szélén egy székre. Akkor vettem észre, hogy a mikrofonhoz ültettek. Felugrottam. Visszanyomtak. Tiltakoztam. „Maga fog közvetíteni!” – mondta a direktor. „Én bizony nem!” – válaszoltam. De abban a pillanatban belém fojtotta a szót a technikus, aki odasúgta: „Most már mindent hall a közönség.” Mit lehetett tenni? Elkezdtem beszélni…
A beugrásnak óriási sikere volt. Laufer egy csapásra meghódította a hallgatókat, olyan pazarul sikerült az első félidő közvetítése. De adjuk át még neki a szót:
– Úgy éreztem, sikerült visszaadnom, mi is történt a pályán. Végigbeszéltem az első félidőt, nem is haltam bele, bejelentettem a szünetet, majd a folytatást. Ekkor azonban nekem rontott a direktor: „Ki hatalmazta fel magát, hogy a második félidőt is közvetítse?! Slussz! A második félidőt nem közvetítjük.” „Kár – válaszoltam –, pedig már úgy belejöttem.”
Ráadásul a mérkőzést is a Slavia Praha nyerte. Már az első félidőben kialakult a 2–1-es végeredmény. A Hungária a következő összeállításban lépett pályára: Kropacsek – Kővágó, Kocsis – Rebró, Kléber, Molnár – Braun, Tritz, Orth, Opata, Jeny. 2–0 után a Hungária szépítő gólját Orth lőtte. „A csatársorban Orth művészete teljes fényében ragyogott – írta a Nemzeti Sport. (Pedig a sokszoros válogatott játékos 1925-ben olyan súlyos sérülést szenvedett Bécsben, hogy szomorú következményeit teljes mértékben többé nem tudta kiheverni – A szerk.) – Akciói, trükkjei, átemelései a régi nagy Orthot állították a prágai közönség elé, s góljához hasonlót keveset láttak a cseh fővárosban.” A Slaviában a szintén legendás, a harmincas években a világ legjobb kapusának tartott Frantisek Planicka védett, aki 74-szer volt válogatott, s akit 1985-ben „az életműért” fair play diplomával tüntettek ki Párizsban. Kamuti Jenő, a bizottság magyar tagja mesélte, hogy az ünnepség legszebb pillanata az volt, amikor a nyolcvanéves Planicka magyarul kiáltott oda a magyar kitüntetettnek, a diósgyőriek birkózójának, Migléczi Jánosnak: „Jó volt, fiú! Gratulálok, magyarok!”
Egon Erwin Kisch, a száguldó riporter a Prager Tagblatt hasábjain Labdarúgó-közvetítés című cikkében lelkesedett az új műfajért. Többek között ezt írta: „A rádiótudósítónak pontosnak és tárgyilagosnak kell lennie. Ezenkívül azonban még művésznek, színésznek és költőnek. Ha valaki ugyanis csupán azt mondja el a mikrofonban, hogy X. játékos Y.-nak adta át a labdát, az azonban hibázott, viszont Z.-nek sikerült megszereznie – akkor csupán tudósít, de nem riporter.”
A Nobel-díjas Maurice Maeterlinck, A kék madár híres írója is szenvedélyes hallgatója volt a sportközvetítéseknek. Tőle származik a következő meghatározás: „A rádió sportriportere a szavak muzsikájával játszik a hallgató lelkén.”
A prágai rádió kezdeményezését egész Európában követték a rádióállomások. Arra azonban hamar rájöttek, hogy a mérkőzésnek nem az első, hanem a második félidejét kell a műsorba iktatni. Mert bármilyen érdekes és színes is a rádióriporter előadása, a hallgatóságot elsősorban mégis az eredmény érdekli. A végeredményt pedig csak az esemény, a mérkőzés lefújása után lehet mikrofonba mondani.
Hazai rádiózásunk történelmi dátuma: 1925. december 1. Ezen a napon avatták fel a Magyar Rádióhírmondó budapesti adóállomását. Az egykori telefonhírmondó modern stúdióvá átalakított helyiségéből kezdte hivatalos, rendes programját a rádió, amely a csepeli állomás segítségével szórta szét hangját az éterben. Az első magyar sportközvetítésre – Szepesi György Sport – mikrofon című doktori disszertációjából tudjuk – 1928. június 24-én került sor: a Bécs–Budapest–Berlin válogatott evezősviadal eseményeit tolmácsolta a Margitszigetről a rádió. Futballmérkőzést 1930. május 11-én közvetítettek először, mégpedig az Üllői úti sporttelepről a magyar–olasz Európa-kupa-döntőt. A vendégek 5–0-ra nyertek… A riporter Pluhár István volt, aki a felkérésre azonnal igent mondott. Megkérdezték, hallott-e már közvetítést. „Dehogy hallottam – válaszolta –, nincs rádióm. De nem hallgatni, hanem beszélni kértek fel.” Bús-Fekete László, az ismert színműíró ezt írta a Színházi Életben Pluhárról: „Az egyetlen magyar válogatott játékos, akinek sikere volt a vasárnapi mérkőzésen.” A Nemzeti Sport főszerkesztője, Vadas Gyula nem rajongott azért, ha a lap munkatársai a rádióban szerepelnek. Úgy érezte, a rádió vetélytárs, és rontja lapja kelendőségét, aztán beletörődött a megváltoztathatatlanba. Volt idő, amikor a mikrofont a tribün közepe elől a pálya sarkába száműzték, és volt idő, amikor „kétszájú” közvetítéssel próbálkoztak, aztán lemondtak mindkettőről. Élelmes vendéglősök a fokozódó érdeklődést úgy használták ki, hogy a kerthelyiségekben rádiókészülékeket állítottak fel, és ezért külön díjat szedtek.
Ami azonban ezután történt, már külön fejezet.