Másnap

Elmondhatatlan. Elképzelhetetlen. Undorító. Barbár. Nem lehet elég erős szavakat találni arra, hogy elítéljük az Egyesült Államok ellen intézett keddi terrorista támadást, amely még mindig hihetetlennek tűnik.

De miközben teljesen jogosan fejezzük ki felháborodásunkat, és osztozunk a hozzátartozóikat gyászolók és a merénylet során megsérültek fájdalmában, fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért? Mi késztette rá azokat, akik ezt a vérfürdőt rendezték, hogy eldobják a saját életüket is sok ezer áldozatuk élete mellett? (Merthogy ez elég messze van már attól a „virtuális hadviseléstől”, amely olyannyira jellemző napjaink harci cselekményeire.) És miért Amerika és miért most?
Martonyi János külügyminiszter első reakciói és a szövetségeseit a közös fenyegetés elleni összefogásra buzdító amerikai kérés ellenére ez a csapás nem valamennyi NATO-szövetséges ellen irányult. A NATO többi 18 tagállama számtalan könnyebb – de nem kevésbé látványos – célpontot kínált a terroristáknak. Még elgondolkodtatóbb, hogy – az Egyesült Királyság és Spanyolország kivételével – egyetlenegy másik NATO-tagországnak sem kellett elszenvednie a terrortámadások olyan súlyos sorozatát, mint az Egyesült Államoknak, és eddig ezeket is majdnem kizárólag a saját felségterületén kívül követték el.
A legtöbb ilyen támadásért – nyilvánvalóan jogosan – a különböző militáns iszlám csoportokat tették felelőssé: a legutóbbi borzalom elkövetésével gyanúsítottak listáját Oszama bin Laden vezeti. Az átlag amerikainak ezelőtt nem kellett feltennie a kérdést: miért voltak, és miért maradtak ilyen fanatikus ellenségei az USA-nak ezek a csoportok és a nekik sokszor menedéket nyújtó „banditaállamok”?
Nem állhat ez összefüggésben azzal a ténynyel, hogy ugyanebben az időben az Egyesült Államok (rendszerint hadüzenet nélküli) háborút vívott ellenük? A háborúhoz ugyanis két fél kell, és most a másik fél megtorlása következett.
A hidegháború lezárását követően az Egyesült Államoknak elvileg békében kellett volna élnie a világ többi részével, így hát a Közel-Keleten újból és újból végrehajtott légicsapásait az amerikai közvéleménynek a brutális diktatúra (Irak) elleni lépésekként adták el a politikusok, vagy a terrorizmus központjainak (Szudán) felszámolásaként állították be. Sajnálatos, hogy ez utóbbi ország ellen intézett hadműveletet Clinton nyilvánavalóan azért indította, hogy elterelje a figyelmet a Monica Lewinsky-ügyről. Ám legyen. De ha ehhez még hozzávesszük Izrael palesztinok ellen végrehajtott megtorló akcióinak amerikai támogatását, akkor azt a sok ezer arabot – legtöbbjük polgári személy –, akik ezeknek az akcióknak a következtében haltak meg, és azt a sok százezer embert, akiknek ezek az akciók szenvedést okoztak (itt az Irak elleni szankciókat hozzák fel legtöbbször példaként), úgy is tekinthetjük, mint akik a vesztes oldalra kerültek egy elhúzódó fegyveres konfliktusban. És ha ez a konfliktus most az ellenséges oldalra tevődik át, aligha lepődhetünk meg azon, hogy a hivatalos cáfolatok és részvétnyilatkozatok mögött az arab világ titokban örül.
Nem vagyok Közel-Kelet-szakértő. (Épp ezért talán nem sokat nyom a latban, ha úgy vélem, Washington nem ott hibázott, hogy nem tagadta meg támogatását az uszító Sarontól, hanem leginkább ott, hogy a békülékenyebb Barakot sztárolta, és ezzel hamis reményeket táplált a palesztinokban. A probléma itt – éppúgy, mint máshol – nem a beavatkozás iránya, hanem maga a beavatkozás.) Az utóbbi tíz évben azonban Közép- és Kelet-Európában éltem, dolgoztam, s meglepett és megdöbbentett, ahogy ez idő alatt számos helyen a közhangulat lelkes Amerika-barátságból a legjobb esetben is levert közönybe vagy – rosszabb esetben – dühös ellenérzésbe fordult.
Pedig minden olyan jól indult. 1989–90-ben a Baltikumtól a Balkánig az Egyesült Államokat a kommunizmus legyőzőjeként és az emberek jobb és nagyobb jólétet ígérő jövőbe vetett hitének zálogaként ünnepelték. Ezek a nemzetek azonban szép lassan elveszítették az illúzióikat azzal az országgal kapcsolatban, amelyről a legtöbben úgy vélik, csak saját érdekeinek érvényesítésén fárdozik.
1991-ben a grúzokat megrémítette az, ahogy az amerikai külügyminisztérium szemet hunyt választott vezetőjük eltávolítása és a volt kommunista Eduard Sevardnadzéra való cserélése fölött, akinek a rendszere éppannyi tiszteletet mutat az emberi jogok és a demokrácia iránt, mint korábban, a szovjet időkben. Két évvel később az átlag orosz polgárokat megdöbbentette az a támogatás, amelyet Borisz Jelcin Washingtonból kapott a duma épületének lövetéséért. Ez aztán a csecsenföldi tragédiához vezetett, ahol több tízezer embert mészároltak le, miközben az Egyesült Államok a kisujját sem mozdította azért, hogy Moszkvát önuralomra késztesse. A Balkánon eközben Horvátország már túl volt Vukováron, a szarajevóiakat naponta tucatjával gyilkolták meg, ám Boszniának nem engedték, hogy megvédje magát. Ma is tartja magát a mítosz, hogy a szerbek elleni amerikai beavatkozás vetett véget a vérontásnak 1995 közepén, amely aztán kikövezte az utat Dayton felé. Az igazság azonban az, hogy az országot egy közös horvát–boszniai offenzíva mentette meg, és a daytoni tárgyalások alatt és után az amerikai politika csapásiránya az volt, hogy aláássa annak a két vezetőnek a tekintélyét, akik az áttörést elérték: Alija Izetbegovicét és Franjo Tudjmanét.
Ennek ellenére az Egyesült Államok rákapott a balkáni katonai beavatkozás ízére: néhány évvel később először csak segítette, majd szövetséget kötött azzal a hadsereggel, amely főként a neomarxistákból és kábítószercsempészekből állt, és amelyet azzal a feladattal bízott meg, hogy megdöntse a feleslegessé vált Szlobodan Milosevicset. Az UCK azonban nem tudta egyedül megoldani a feladatot, és csupán az Egyesült Államok szerbiai polgári célpontok ellen irányuló bombatámadásai – amelyek csaknem 500 halálesetet okoztak – hozták közelebb a célt. Ám ekkor még másfajta, de hasonló mértékű beavatkozásra – az ellenzék hathatós finanszírozására – is szükség volt, mielőtt Milosevicset ki tudták volna billenteni a hatalomból a tavaly októberi, meglehetősen megkésett belgrádi „bársonyos forradalom” során.
Ma már az UCK-t annak tartják, ami valójában: a probléma részének, nem pedig megoldásának. De éppúgy, ahogy Oszama bin Laden esetében, akit egykor a CIA finanszírozott (Afganisztán szovjet megszállása elleni harcában), most már túl késő: az albán terroristacsoport továbblépett, hogy – a Nyugat cinkos támogatásával – destabilizálja Macedóniát. És mintha mindez nem lett volna elég, két nappal a „fekete kedd” előtt az emberi jogokról és a sajtószabadságról áradozó Washington mindent elkövetett azért, hogy manipulálja a fehéroroszországi választások eredményét.
Természetesen nem csak ezt a térséget sújtotta a világ geopolitikai egyensúlyának elvesztése, amelyet a hidegháború befejeződése idézett elő. Jó példa erre egy másik kontinensen a valahai Zaire, ahol véres polgárháborút robbantottak ki Bill Clinton támogatói, akik nagyobb ellenőrzést áhítottak az ország ásványi kincsei fölött.
Ám azok az emberek, akik abban a térségben élnek, amely megtapasztalta Groznijnak a föld színéről való eltörlését, a Duna hídjainak lebombázását és sok ezer szrebrenyicai férfi eltűnését – képek, amelyeket a keddi, amazoknál még apokaliptikusabb New York-i és washingtoni események idéztek fel bennem –, valószínűleg a korábbiak tükrében ítélik meg a mostani eseményeket.
Legalábbis ez volt a benyomásom, amikor másnap magyarokkal beszélgettem. Megdöbbenés és meglepetés – igen. Rémület is és kizárólag együttérzés az áldozatokkal. De annak az érzése is, hogy bármennyire tragikus ez számukra, az amerikai polgárok talán épp most fizetik meg az árát annak az ostoba intervencionalizmusnak, amelyet számos vezetőjük favorizált az elmúlt tíz vagy még több év alatt.
Természetesen nem ez a hozzáállás „jön át” a magyar média túlnyomó részében. A helyzet iróniája, hogy a kommentárokat még mindig többnyire azok az emberek készítik, akik egykor szenvedélyesen Amerika-ellenesek voltak, és akiknek álmaiban még valószínűleg szerepelt is egy ilyen katasztrófa bekövetkezte egy olyan országban, amelyet – ideológiai okokból – olyannyira szerettek gyűlölni. Ám ebben a „posztideologikus” korban ugyanezek az újságírók és szakértők felsorakoznak a békefenntartás és az emberi jogok terjesztésének jelszavai mögé, amelyek mindegyikének tartalmát a világ egyetlen megmaradt szuperhatalma definiálja. És most ők követelik a leghangosabban a megtorlást.
Egy ilyen megtorlás talán tényleg szükséges. De csak akkor, ha az amerikaiak elfogadják az elvet, hogy az erő használata még több erőszakot szül, és hogy még egy szuperhatalom sem várhatja el mindig, hogy győzedelmeskedjen az egyszerre oly sokakkal és oly sok helyen vívott háborúban.