Mi a magyar?

Bizonnyal tudom, és semmit nem kételkedem abban, hogy ez mi munkánknak, minekutána emberek közé az kimégyen, sok irigye és rágalmazója lészen. Mert miképpen az testet követi az árnyék, azonképpen az virtust, azaz a jóságos cselekedetet követi az irigység. És az kik az rágalmazásra születtek, mivel hogy az más ember munkájához vagy cselekedeteihez hasonlót nem cselekedhetnek, ha különben annak nem árthatnak, rágalmazzák azt. Mindazáltal senkinek sem irigységével, sem rágalmazásával nem gondolok. Mert az Isten és az én jó lelkiismeretem nekem bizonyságom, hogy nem egyebet, hanem az nagy Istennek tisztességére, az ő házának épülésére néztem ez dologban. Más az, hogy szabad mindennek az Isten házába ajándékot vinni. Egyebek vigyenek aranyat, ezüstöt, drágaköveket. Én azt viszem, az mit vihetek, tudniillik Magyar nyelven az egész Bibliát, melyet eleitől fogva sokan igyekeztek offerálni, de véghez nem vihették. Annak okáért minden keresztyén olvasókat kérek, hogy az én munkámért engemet ne rágalmazzanak, és meg ne keserítsenek, hanem nagy Isteni félelemmel és hálaadással vegyék és olvassák ez Magyar nyelvre fordíttatott Bibliát. Ha valahol az fordításban tévelgettem, és az célt nem találtam, azt ne tulajdonítsák vakmerőségnek, hanem az én gyarlóságomnak. Az olyan helyeket az olvasók ugyan Regestum szerint jegyezzenek meg, és engemet intsenek meg, hogy míg Isten ez testben tart, jobbíthassam meg az mi fordításunkat, mindaddig, amíg igen szép és jó lészen.
(Károli Gáspár előszava a vizsolyi biblia 1590-ben megjelent első kiadásából)

A régi kézírásokra és könyvekre nézve felette szükséges jól megfontolni, hogy többnyire csak halotti beszédekbűl, imádságos könyvekbűl és prédikációkbúl állanak. Tudjuk pedig, hogy nemzetünknek első keresztény papjai idegenek voltak. Sok a mi nyelvünkben a tót szó, sok a tót formativa, sok a deák fordúlás, mellyeket a tót nemzettel való közlődésnek és az egyházi személyek deákságának köszönhet. A szókkal, formativákkal és latinizmusokkal szarvashibák is lopdzkodtak nyelvünkbe, mellyeket őseleink vagy észre nem vettek, vagy megjobbítani képesek nem voltak, rész szerint mivel a filologyához nem értettek, rész szerint pedig, mivel a papi személyekhez nagyobb tisztelettel viseltettek, hogysem nyelvbéli hibáikot hibáknak mondani merték volna. Ebbűl a tiszteletbűl származott kiváltképp az is, hogy eleink a magyar nyelvet már akkor hagyni s helyette a deákot kezdték befogadni. Ahelyett tehát, hogy a régi magyar kézírásokban és könyvekben abból az okból, mivel egyháziak voltak, tiszta magyarságot keressünk… bizonyosnak tartom, hogy éppen erre az okra nézve telve kell nekik lenniek külömbféle ortografiabéli hibákkal, helytelen formációkkal, deklinációkkal, konjugációkkal, sőt, szlavonizmusokkal és latinizmusokkal is…
… Tisztelem a régi egyházi és imádságos magyar kézírásokat és könyveket, de a tiszta és csinos magyarság mustráinak nem ösmerhetem.
(Verseghy Ferenc: A tiszta magyarság, 1805)