A XIX. század Európájában ez aligha lett volna meglepő, hiszen Kant elvégezte ezt a munkát, de az új évezred első esztendejében az Egyesült Államokban bombaként hat, mivel az ottani gondolkodók szerint az intellektuális élet William Jamestől Richard Rortyig az ellen-metafizika fényében tündöklik. Menand viszont érezteti az olvasóval, hogy ez a metafizika-ellenesség tulajdonképpen egyfajta metafizikát takar, bár eléggé kacskaringós ösvényt követ, amelyen járva mindkét vitázó fél a saját győzelmét hirdetheti.
Ha helyesen olvassuk az alaptézist, ezt a következtetést vonhatjuk le: Amerika sikere és teljesítményei azzal magyarázható, hogy mellőzte a metafizikát (mondjuk talán a filozófiát) a közéletben, és másfajta elveket, életcélokat tűzött maga elé. Más szintézist fogalmazott meg a politikai életben, a jogban, a pedagógiában, az egyetemeken, és felépítette azt az ideológiát, amelyet demokráciának, relativizmusnak, gyakorlati életnek nevezünk. Ennek a szilárdságát nem lehet tagadni, sőt azt sem, hogy a mai Európól nézve az amerikai pragmatizmus valóságos dogmatizmusként tűnik fel! Sic transit philosophia…
Az elemzés, amelyet Louis Menand végez, ugyancsak meglepő és hatékony. Mielőtt rátérünk a „metafizikai klub” tagjainak megnevezésére, kövessük a szerző elsőrendű szociológiáját. Arról van szó, hogy Amerikát a polgárháború ébresztette fel esszencialista álmából (mint Kantot Rousseau olvasása). 1870 után emelkedtek ki a társadalmi gondolatszigetek a hagyomány tengeréből: a rabszolgatartó struktúra és civilizáció egy csapásra megszűnt, de a győztes Észak is revideálta az „amerikai álmot”, új célokat tűzött maga elé a materializmus címkéje alatt. Ehhez hozzájárult a tömeges bevándorlás és az iparosodás, a nyugati partvonal meghódítása, a vasúthálózat bővítése. Még inkább az a meglátás, amelyet a „metafizikusok klubjának” eminens tagja, Oliver W. Holmes főbíró mondott ki: „Az általánosságok megmerevítik a gondolkodást, és erőszakkal végződnek.”
Holmes a polgárháború véres csatáiban jutott erre a következtetésre, és valószínűleg nem volt tudatában annak, hogy metafizikai tézist jelentett ki. Mindazonáltal a hatás más volt, mint a megszokott egyetemi filozófiáé, nem illett bele első látásra abba a hegeli eszmekörbe, amelynek divatja Amerikában is uralkodott a XIX. század közepe táján – éppen úgy, mint Oroszországban I. Miklós cár idejében. Csakhogy míg Oroszország Hegel-olvasói Raszkolnyikovokat és Nyecsajeveket termeltek, Amerikában a pragmatizmus meggazdagodásra (business) sarkallta a fiatalembereket – és Holmesot az ügyvédi pálya felé indította. Ítéletei még ma is a relativista (agnosztikus) jogfelfogás mintái.
A „klub” további tagjai Amerika kultúrtörténetének elismert hősei. Charles Sanders Peirce az őse annak a nyelvészeti vitának, amely manapság még erősebben dúl: vajon a nyelv hű mása objektumának, vagy maga gyártja a külvilágot, és nem csupán gyártja, hanem manipulálja is? Így beszélhetünk a társadalmi osztályok nyelvéről a kapitalisták és a radikálisok oldalán, és így lehet a nemzetállamot likvidálni egy globális társadalom nyelvezetével.
Louis Menand hangsúlyozza, hogy a darwinizmus hirtelen térhódítása nemcsak egyházi viták tárgyává tette az elméletet, hanem igazolásul szolgált az erősebb társadalmi osztályok számára is. A faji kérdés is felmerült: Louis Agassiz Brazília dzsungelét kutatta, hogy megfejtse, vajon van-e az embertípusoknak hierarchiájuk.
Beszélhetünk-e a „metafizikai klub” ideológiájáról, sőt filozófiájáról? Bizonyos mértékben igen, mert mint mondtuk, az alapkő letevéséről van szó, egy új civilizáció születéséről, amely eleve eltekintett az európai premisszáktól. Az érdekes azonban az, hogy a döntő lépések egy nemzeti megrázkódtatás után következtek be, mint Franciaországban az 1789-es forradalom után. Louis Menand precíz leírása egy másik eseménysorozatra is emlékeztet: Oliver Cromwell győzelmére egy másik polgárháborúban, amelynek kimenetele – a polgárosodó osztály kezébe került a hatalom – oly fontos lépést jelentett az angolszász világ „globalizációja” felé – két évszázaddal az amerikai polgárháború előtt.
Az „ellen-metafizika” diadala abban állt, hogy nem maradt az elit réteg tulajdona, hanem az egyetemekről és az ipari gócpontokból kiindulva egy nemzedéken belül társadalmi köztulajdonná vált. A már említetteken kívül a képviselői közé kell sorolni Emersont, Franz Boast, Thorsten Veblent, Daniel Webstert és John Deweyt (1859-ben, Darwin főműve megjelenésekor született), aki befészkelte magát a New York-i tanítóképzőbe, és onnan irányította a modern pedagógia sokszor banálissá fajult módszereit. Egyrészt tehát új módszertan született, másrészt az amerikai identitás összezavarodott: életstílus, közéleti retorika, európai örökség, vad materializmus – végül a világuralomért folytatott kíméletlen harc. Amennyiben „értékekről” óhajtunk beszélni, szögezzük le, hogy a déli életformát és irodalmat valóban elfújta a szél, és hogy a helyére kerülő északi világnézetnek szüksége volt a tabula rasára. Ezt a pragmatizmust Menand egyszerűen így jellemzi: „ahogy a közember gondolkodik, ahogy ötletei keletkeznek”, tehát olyan képet alkot, ahol a darwini véletlen jobban fejezi ki a valóság forgatagát, mint a gondviselés állítólagos tervei. De talán a szerző találja fején a szeget, és foglalja össze az anti-metafizika amerikai válfajának lényegét: nem azért támogatja Amerika a szólásszabadságot, hogy egyvalakinak végül igaza legyen (hiszen nincs igazság, a pragmatizmus azt jelöli meg „igazként”, ami jól működik), hanem mert a tudósok és kutatók nagy száma szükséges ahhoz, hogy szintén nagyszámú ötlet szülessen. Mindenhol: a laboratóriumban, a dobogón, a törvényszék előtt, a teniszpályán. Idézzük William Jamest, a pragmatizmus atyját: egy idea nem magában véve igaz, inkább igazzá válik a körülmények nyomása alatt.
(Louis Menand: The Metaphysical Club: A Story of Ideas in America. Farrar Straus & Giroux, New York, 2001)
origo.hu
Összeesett egy férfi a lépcsőházban, csodával határos módon tért vissza az életbe
