Napfelkelte

Landry, a kanadai egyetem professzora, aki nem először van Olümpiában, minden reggel várja a futókat. Össze is jön mindig egy kis csapat: politikus, tudós, neves sportolók, egyetemisták a világ több pontjáról, átutazók. Az álmot még egyikük sem törölte ki a szeméből, ott csücsül az a szembogár hajlataiban. Alig hallható jó reggelt félét mondanak egymásnak és várnak. Halkan nyílik egy ajtó, valaki még kisettenkedik, mintha lopni készülne, lenyomja a kilincset maga után, és a magas lépcsősor aljára, a találkozóhelyre siet.
Szerelmesek lépdelnek így, ilyen áhítattal, hogy utána összeérhessen a kezük. A szívük nagyot dobban, amikor a párában kirajzolódik a testük. S mindez abban a völgyben, ahol megállás nélkül száll az ének. Az ókori játékok futóinak éneke, akik ugyanígy gyülekezhettek itt a Krisztus előtti időkben. A genius loci ráül a képzeletre.
A völgy túloldalán, mint egy hatalmas medve, a hegyvonulat is ébredezik. Percek telnek el, senki sem szól a másikhoz, nem kérdezi meg, hogyan aludt, mit álmodott; valamennyi futó a jelre vár, amikor majd Landry elindul. Reggel hat. Ebben az órában minden percnek jelentősége van. Az ébredés egyébként is az élet legszebb ajándéka. A hölgyek festék nélkül, a férfiak borostásan, egymástól távol eső országok fiai és lányai, sokféleképpen gondolkodók csapata titkos szövetségben, együtt készül a nap fogadására.
És Landry elindul. Tempósan szeli a völgyet. A többiek – még mindig szó nélkül – utána. A libasor láttán jobban belehúz a vonóba a helyi tücsökcsapat. Ébredő virágra hímez ismeretlen betűket egy eltévedt bogárcsalád fia.
A föld alig hallhatóan dübörög. Mély sóhaj szakad ki a lelkéből, hogy elfújja a párát. Minden élő élesíti a hangját, reszeli a vonóját, miközben Landry és csapata felfelé tart a Kronosz-dombon. Hátuk mögött, az ég eresze már lángvörös. A futók szaporázzák a lépteiket, gyorsabb a lélegzetvételük is, mert elkésni nem szabad.
Felérnek a Kronosz-dombra, megállnak, s mintegy varázsütésre megfordulnak. Mankón járnak a szavak, ha általuk kellene elmondani, az agy sejtjeivel kellene felfogni, ami a világegyetemben lejátszódik. Megkövülten kapaszkodnak a futók az olajfák ágaiba, alleluját mormolva a királynak, miközben – Móra múzeumigazgató úr szavaival – ,,a napsugarak seprűje csiklandozza a szemhéjukat„.
És futnak évek óta, és futnak sok-sok reggel, mert a napfelkeltével sohasem lehet betelni. Sem Olümpiában, sem a Föld egyéb vidékein. Az ébredéssel egy csöppnyi reményt rejtünk el magukban, hogy – örömre születtünk.