Tárgyalt a nemzeti kulturális örökség miniszterével. Sopronból és a Hortobágyról visszajövet meghallgatott egy előadást a budapesti Operaházban. Építészszemmel vizsgálódva járta végig, többször is, az Andrássy utat. Utazott az európai kontinens első földalatti vasútján, élvezte, hogy olyan kicsi, emberléptékű. Megnézte a Gellért Szállót, a fürdőt, és még a Gerbeaud-ba is beült. Világutazáshoz szokott emberként járt-kelt a városban kísérőivel, akik örültek, hogy elismeréssel szólt arról, amit látott. Nem ő fog dönteni arról, hogy felveszik-e a világörökség listájára az Andrássy utat (a budapesti Duna-part és a budai várnegyed kiterjesztéseként), a visegrádi királyi székhelyet és a tokaji történelmi borvidéket, de véleménye fontos mindazok számára, akiknek itthon szívügyük a kultúra és a természet védelme. Annál is inkább, mert jövőre Budapesten tartja minden évben esedékes ülését a 21 tagú Világörökség Bizottság, amely végső soron a felvételekről határoz, és amelynek 2000 júliusától magyar elnöke lesz. (Ennek a bizottságnak az elnökét mindig az az ország adja, ahol az éves ülést tartják.) A világörökséget védő szervezet egy ideje átalakulóban van, az ezzel kapcsolatban szükséges intézkedéseket is megvitatják majd a magyarországi ülésen. Francesco Bandarint először arról kérdeztük, mit jelent ez az átalakulás.
– Az UNESCO, mint minden nagy világszervezet, lassan mozdul, de erőfeszítéseket teszünk azért, hogy az általánosan megfogalmazott célon, a kultúra, a kulturális sokféleség védelmén túl körülhatároljuk a legfontosabb feladatokat, meghatározzuk, melyek élveznek elsőbbséget, újjászervezzük a regionális irodákat. Az utóbbi évben kicserélődött a teljes csúcsvezetőség, és cserélődik a munkatársak jelentős része is.
– Hogyan oszlik meg a jelenleg lajstromba vett világörökség?
– A jegyzéken ma 690 helyszín szerepel, 529 kulturális, 161 pedig természeti értékei folytán, ebből 40 úgynevezett kultúrtáj, tehát kulturális és természeti helyszín is. A kulturális helyszínek egyharmada történelmi város vagy városrész, egyharmada régészeti lelőhely, egyharmada valamilyen építmény, és vannak emlékhelyként lajstromba vett városok: Auschwitz, Hirosima vagy Robins Island, ahol Mandela raboskodott. Hat régiót tartunk számon: arab országok, Afrika, Egyesült Államok, Európa, Ázsia, Óceánia. Hatéves periódusokban évente megvizsgálunk egy-egy régiót abból a szempontból, hogy a jegyzékbe vett helyszínek védelme megfelelő-e.
– Előfordult, hogy valamelyik helyszínt le kellett venni a jegyzékről?
– Eddig még nem.
– A Világörökség Bizottságot gyakran éri az a kritika, hogy a jegyzékbe vett helyszínek egyenlőtlenül oszlanak meg a hat régió között. Ezt kivédendő, a szigorúan szakmai kritériumokon kívül figyelembe vesznek politikai szempontokat is?
– Ha világörökségről beszélünk, nem összpontosíthatunk aránytalanul egy-egy régióra.
– Azt halljuk olykor ellenérvként, hogy Európában található az épített örökség nagyobb része. Ez igaz?
– Nem. Csak az épített örökség egy bizonyos típusa.
– Milyen elvek alapján határoznak arról, hogy felvesznek-e egy-egy új helyszínt? Egy magyar műemlékvédő szakember kifejezését kölcsönvéve: a „Noé bárkája elv” alapján, tehát úgy, hogy minden régió minden „fajtájából” egyet-egyet, vagy a „vörös vonal elv” alapján, tehát mindent, ami elér egy bizonyos szintet?
– A jegyzéket úgy kell elképzelni, mint egy zászlót, amelyet azért tűznek magasra, hogy mindenki lássa és figyeljen rá. De nem arról van szó, hogy csak a Michelangelo-alkotásokkal büszkélkedő helyszínek kerülhetnek fel a jegyzékre. Ott is van kulturális örökség, ahol nincsenek Michelangelók. Nemrég konzultatív bizottságot (WHIPCOE: World Heritage Indigenous People Council of Experts – A szerk.) hoztunk létre, amely szakértők segítségével vizsgálja, milyen szerepük van az őshonos népeknek a világörökség alakításában. Ezzel is arra teszünk kísérletet, hogy új értékek szerint, rugalmasan vegyük jegyzékbe a helyszíneket, illetve felülvizsgáljuk a régi döntéseket. Az ausztráliai Ululut, ezt a vörös hegyóriást, amely valóságos természeti csoda, annak idején természeti örökségként vették lajstromba. Később kiderült, hogy kultikus hely, központi szerepe van az ott élő őslakosság hitvilágában, filozófiájában, kozmogóniájában. A korábbi döntést felülvizsgálták, így az Ululu ma kulturális helyszínként is szerepel, jelezve, hogy a Világörökség Bizottság tiszteletben tartja a helyi hagyományokat. A programnak az a célja, hogy kulturális egységként tekintse a világörökséget, kialakítsa és biztosítsa a megőrzés kultúráját. Ma a jegyzékbe vétel jelenti a legmagasabb szintű elismerést és védelmet.
– Hol a helye ebben a XIX. és a XX. századi örökségnek?
– Ma még sok olyan ország van, ahol ennek az időszaknak az örökségét nem tekintik megőrzendőnek. Említhetem például Indiát vagy Brazíliát, ahol pedig a modern építészet igen fontos alkotásai találhatók meg. A jó példa viszont a Mies van der Rohe tervei szerint 1928–30-ban felépült Tugendhat nevű villa Brnóban, amely Csehországban műemléki védettséget élvez (világörökségi felterjesztésének szakértője Németh Ferenc, a magyar titkárság vezetője volt), vagy a gyönyörűen helyreállított brüsszeli Horta-ház (a művész volt műterme, ma múzeum – A szerk.) és még négy másik, Horta által tervezett ház. A Világörökség Központ az ICOMOS-szal közösen programot indított annak érdekében, hogy e két század örökségét is felmérjék és dokumentálják. A bürokratikus, merev osztályozást azonban mindenképpen el kell kerülni. Tarthatatlan szempont, hogy minden, ami egy bizonyos dátum előtti, az kulturális örökség, ami viszont utána készült, az már nem.
– Nemrég Amerikában tárgyalt Lord Rotschilddal arról, mi a privát szektor szerepe a világörökség védelmében. Milyen a magánmecenatúra aránya?
– Igen nagy. Több helyen, például Amerikában sokkal jelentősebb, mint az állami forrásokból származó segítség, de az a baj, hogy a magánmecénások elszigetelődve, szétszórtan dolgoznak. Hiányzik a magán- és az állami mecenatúra közötti kapcsolat is, ezt feltétlenül szorgalmaznunk kell. De az UNESCO ebben nem lehet irányító, csak szervező. Jövőre Velencében éppen erről a témáról rendezünk konferenciát. Ugyanakkor az is fontos lenne, hogy mozgósítsuk a vállalati forrásokat, és hosszú távra, 50–100 évre biztosítsuk az örökségvédelmet, hogy az független lehessen a politikai változásoktól.
– Részt vett a soproni távérzékelési konferencián, amelyet a Nyugat-magyarországi Egyetem rendezett Idő és tér címmel. Hogyan értékeli, amit ott hallott?
– Örülök, hogy Magyarországon felfigyeltek a világörökség-védelem fontosságára e téren. Különösen jelentősnek tartom azt a rendszert, amelyet a Műegyetemen dolgoztak ki arra, hogyan lehet a legmodernebb eszközökkel és módszerekkel figyelni rendszeresen a világörökség helyszíneinek állapotát, s hogyan lehet a rájuk vonatkozó összes dokumentumot egységes rendszerbe foglalva kezelni. Ez a rendszer jobb, teljesebb, mint a miénk. (A témavezető, Gelléri Péter, az információ- és tudásmenedzsment tanszék vezetője, Kiss Ferenc adjunktus, tanszékvezető-helyettes, aki az előadást tartotta a Kulturális Örökség Igazgatóságával, az Angkor Alapítvánnyal és a Next Computer Kft.-vel közösen a Széchenyi-tervből elnyert pályázati pénzből fejlesztette ki a rendszert.)
– Világszerte nagy s olykor túlságosan elméletinek ható viták zajlanak arról, hogyan lehet és kell védeni a kultúrát. Mi erről a véleménye?
– A kultúra nemcsak anyagi, hanem kézzel meg nem fogható örökséget is jelent szerte a világon. De ha csak a kulturális iparra gondolunk a könyvtől a filmig, akkor is rendkívül szerteágazók és egyenlőtlenek a feladatok, de egyenlőtlen helyzetben vannak a világ különböző részei is. A globalizáció folyamán a világ egyik része kisajátítja a másikat. Normatív szempontokat nagyon nehéz találni. A kiindulópont azonban mindenképpen az, hogyan ítéljük meg a piac szerepét a kultúrában. Nem ellenezzük a szabad piacot, de azt sem fogadhatjuk el, hogy teljesen szabadjára engedjék. Valamiféle egyensúlyt kell találni a piac és a kultúra, a piac és a kulturális sokféleség védelme között.
– Mi lehet a szerepe ebben az 1946-ban létrehozott UNESCO-nak és a keretén belül működő világörökség-szervezetnek?
– Az UNESCO az ENSZ oktatási, tudományos és kulturális szervezeteként alakult meg. Nem rendszabályozó hatalmasság, de van történelme és morális ereje, ez az igazi tőkéje. Minden azon múlik, mit tud elérni.
– A vita arról is folyt, nem gyengült-e ez a morális erő az idők folyamán, illetve arról, hogy elég hatékony-e a világörökség védelmére?
– Gyakorlati munkámban azt tapasztalom, hogy néhány kirívó esettől eltekintve többnyire hatékony. Az UNESCO 1972. november 16-i párizsi közgyűlésén írták alá a világ kiemelkedő értékű kulturális és természeti örökségeinek védelméről szóló egyezményt, amelyet 1989-re már száztizenegy ország ratifikált. Először tehát 1972-ben kapott jogi keretet az a munka, amely egyébként 1946-tól folyt, de akkor főként régészeti helyszínek, például az abu-szimbeli sziklatemplom és még mintegy harminc más helyszín köré szervezett nemzetközi kampányt. Ezek is hasznosak voltak, mert fogékonnyá tették a közvéleményt az örökség védelmére. A következő évtizedekben megerősödtek a környezetvédő szervezetek, amelyek a természeti örökségre is felhívták a figyelmet. Máig ez az 1972-es egyezmény az egyetlen, amely egyszerre védi a kulturális és a természeti világörökséget. Szankciókat azonban nem hozhat. Kulcsszava a nemzetközi együttműködés, a megegyezés. Ezt nehéz elérni, de ezzel is úgy vagyunk, mint a demokráciával. Törekedni kell rá. Nincs jobb.
– Külön jegyzékbe vették a már világörökségként számon tartott, de fenyegetett helyszíneket. Az interneten megtalálható tavaly novemberi adat szerint ezen harminc helyszín szerepel, köztük a kambodzsai Angkor, öt kongói nemzeti park, a jeruzsálemi óváros és fal, a volt Jugoszláviából Kotor, sőt két amerikai nemzeti park, az Everglades és a Yellowstone is. Vajon miért?
– A világörökség állandó és sokféle fenyegetettségnek van kitéve. Veszélyezteti a turizmus, az iparosodás, veszélyeztetik a nagy természeti katasztrófák, az urbanizáció ártalmai és a vandál akciók.
– Az angolul és franciául kiadott Világörökség című folyóirat májusi száma nagy cikket szentelt az Afganisztánban, a Bamján-völgyben történt pusztításnak, amelynek megakadályozására az UNESCO a tél végén hatalmas, ám sikertelen nemzetközi tiltakozó akciót indított. A tálibok márciusban felrobbantották a völgy sziklafalából kifaragott, már korábban is megrongált két nagyméretű Buddha-szobrot, és figurális műalkotások tömegét semmisítették meg. Az akciót előre bejelentették. Az UNESCO főigazgatója a kultúra elleni bűntettnek minősítette a világörökségbe még fel nem vett szobrok elpusztítását.
– Egyedül az 1972-es egyezménnyel aligha szerezhetünk érvényt ennek a fogalomnak, de más konvenciókkal és az emberi jogok egyetemes nyilatkozatával „összefogva” talán igen. Rendkívüli elvi jelentősége van annak, hogy a hágai nemzetközi bíróság a vádpontok közé felvette a Dubrovnik elleni 1991-es támadást is. Történelmi precedensként értékelhetjük, ha az ítéletben ennek is szerepe lesz. Ez megváltoztathatná a világörökség védelmének a helyzetét is.
***
Francesco Bandarin Velencében született 1950-ben. Építészdiplomát a Velencei Egyetem Építészeti Intézetében szerzett. Masters fokozatot város- és regionális tervezésből a Berkeley Egyetemen (Kalifornia). Kutatási programokat vezetett európai egyetemeken és az amerikai John Hopkins Egyetemen, a Harvardon, továbbá Algériában, Angolában és Mozambikban. 1977-től részt vett a Világbanknak a világörökség megőrzésére irányuló munkájában. 1985-től a bank urbanisztikai tanácsadója. Fontos szerepet játszott a Velence megmentéséért indított nemzetközi kampányban. 2000 szeptemberétől a Világörökség Központ igazgatója.
Márki-Zay Péter
Feljelentést tesznek Márki-Zayék botrányos versenye ügyében
