Nyolc centiméter kárpótlás

Sok megpróbáltatással, keserves helyzettel kellett szembenéznie 1945 után Mirk Istvánnak pusztán a világszemlélete miatt, ám hogy éppen most csúfolják meg mindazt, amiben hitt, arra álmában sem gondolt. A nyolcvanegy éves férfi elképedve topog egy zsebkendőnyi földdarabon.

Megmutatják a körzeti (szentendrei) földhivatal jegyzőkönyvét, amely szerint három (!) négyzetméterről van szó, de ez még imponáló méret az egy négyzetméternyi vagy a nyolc centiméter széles és hatvan méter hosszúságú, „mezőgazdasági művelésre alkalmas” területekhez viszonyítva. És ez nem vicc. Vannak, akiknek ennyi jut végül. Elképedve forgatom az értesítést a helyszíni bemutatóról, amely a bő egy éve elhíresült, botrányos földárverés eredménye. A termőföldcsíkocskák mellett ott húzódik az a hatalmas terület, amelyet az árak feltornászásával „valakik” megszereztek. Az abszurd helyzet mögött pontosság fedezhető fel, az üggyel kapcsolatos iratok a „jogszerűség” diszkrét bájáról tanúskodnak.
Mikor is kezdődött ez az egész? 1950-ben, amikor a budakalászi gazdáktól erőszakkal elvették földjeiket, s bezavarták őket a téeszbe? Vagy negyven évvel később, a jó szándékkal indult, ám menet közben eltorzult, eltorzított kárpótlási procedúrák idején? Netán az első földárveréseken megjelenő, fizetett licitálók feltűnésekor, akikkel a mindenkori kiszolgáltatottak képtelenek versenyre kelni? Történetünk szempontjából mindkét kiindulópont érvényes. Az az ember pedig, aki most sem tud megbékélni az anyagi és erkölcsi vereséggel, az elmúlt fél évszázadban mindig a gyengék, az elesettek pártján állt, és érdekükben mindig megvívta a maga harcát. Most, 2001-ben érezte először úgy, nem érdemes küzdenie tovább, ezért mondott le a budakalászi földrendezési bizottság elnöki tisztéről – magyarázza. Szinte szabadkozva teszi hozzá: ehhez semmi köze hajlott korának, hiszen tudják róla, hogy nem szokott meghátrálni.
A hatalommal először 1951-ben került szembe német (sváb) származása és foglalkozása miatt. Vendéglője volt és gazdálkodott. Derűsen említi, hogy „azok” nem tudtak kifogni rajta, hiszen a börtönben töltött több mint egy esztendő alatt erkölcsiekben és lelkiekben csak gyarapodott. A jó és a rossz tapasztalatok egyaránt erősítették hitében, emberszeretetében. Ez azért nem mindenkinek adatott meg – summázza, majd mesél mindarról, ami megelőzte a megkésett és balul sikerült budakalászi kárpótlást.
– Miután a börtönből kiengedtek, láttam, hogy Budakalászon sok a földjéhez, családjához, vallásához ragaszkodó ember, s állandóan zaklatják őket. Gondoltam, nekem sem lesz nyugodalmam. A családommal távolabbra költöztem, feltételeztem, hogy nem nyúlnak utánam. Abban is bíztam, hogy a Rákosi-rezsim nem tart sokáig. Ezekben az években a legkülönbözőbb mesterségeket tanultam ki, hogy fenn tudjunk maradni. A hatvanas években költöztünk vissza Budakalászra. Úgy tűnt, hogy hagynak létezni, de közben figyelték, hova járok, kikkel találkozom. Így történt ez 1961-ben, 1967-ben, de még 1982-ben is. Nemrég bizonyosodtam meg erről, amikor a Történeti Hivataltól kikértem a rám vonatkozó iratokat.
Az 1982-es rendőrségi jelentésben fordul elő egy tihanyi nyaraló mint vallásos „bázisközösségi összejövetel” helyszíne. Egy évvel később a veszprémi rendőrség jelentése említi Mirk István nevét: hétvégi házában fiatalokat üdültetnek, akikkel bulányista papok foglalkoznak. Az értékes tihanyi telek voltaképp egy plébános, Makk Ferenc örökségeként és végakarata szerint került Mirk István gondozásába és a katolikus közösség birtokába. A néhai plébános azt szerette volna, ha a hagyaték többek örömére szolgál majd. Így kezdtek építkezni, saját erőből és adakozásból raktak téglát téglára, évről évre bővítették a kis épületet. Eközben sokgyermekes szegény családokat nyaraltattak, holott az akkori hivatalos politikai álláspont szerint Magyarországon nem ismerték a szegénységet.
Eddig tart az a szép történet, amelyben az idős férfi közösségteremtő és szervezőképessége alapvető szerepet játszott. A kevésbé szép pedig, az, amelyik kimenetelében az előbbinek ellenpontja, 1992-ben kezdődött, Mirk István régi lakóhelyén. Budakalász – a Budapesthez közeli, ám a Dunakanyar kapujának is tekinthető többi településsel együtt – az utóbbi években különösképpen felértékelődött. Mutatják ezt az egykor szintén a községhez tartozó területen felépült bevásárlóközpontok és az, hogy a további monstrumok létesítése ellen az utóbbi években sorozatos lakossági tiltakozások zajlottak, amelyek időlegesen visszatartották az aránytalanul erős terjeszkedést.
Csendesebb és eredményesebb volt viszont az a törvényes formába öntött földfelvásárlási hadművelet, amelynek végeredménye a helybéliek egyes csoportjainak kisemmizése és megalázása. Ez szintén törvényes – mutatják az írásos panaszokra érkezett miniszteri válaszlevelek.
Elméletileg legalábbis – tesszük hozzá. A budakalászi őslakosokat, az egykori tulajdonosokat és utódaikat, akikből az eltelt évtizedek sem tudták kiölni a földművelés, a gazdálkodás iránti vonzódást, a rendszerváltozás óta foglalkoztatta a gondolat, hogy visszakapott vagyonukkal észszerűen bánjanak. Azt remélték, hogy a környékbeli települések hasonlóan gondolkozó polgáraival összefogva visszahozhatnának valamit a község mezőgazdasági hagyományaiból. Igaz, ez a törekvés csak az őslakosságot, annak is egy rétegét jellemezte, ám abban szélesebb körben megvolt az egyetértés: a téeszesítéskor elvett, illetve használatba adott földek visszajárnak. Igen ám, csakhogy 1992-ben kiderült, az egykor híres Óbuda Tsz az eredeti tulajdonosok földterületeinek jelentős részével nem tud elszámolni. Időközben – míg a vagyont felélték, s számosan gyarapodtak belőle – egyes földterületeknek nyomuk veszett. Az Óbuda Tsz még a nyolcvanas évek végén is híres volt szerteágazó kapcsolatairól, hatalmáról. A helybéliek felidézik, hogy ha érdeklődni mertek a tulajdonuk iránt, szinte lerázták őket. Így merült fel az ötlet, hogy fogjanak össze, alakítsanak földrendezési bizottságot, és annak elnökévé az önkormányzattal egyetértésben Mirk Istvánt kérjék fel.
– Több évbe telt, mire bizonyítani tudtuk, hogy az Óbuda Tsz negyvenhat esetben követett el törvénysértést, s adta el a mi tulajdonainkat. Így ezek a földek nem kerülhettek a kárpótlási földalapba, és emiatt nem tudtak a gazdák tulajdonukhoz jutni. Ez az első jogsértés. Megjegyzendő, hogy az érintettek között sok hajdan kitelepített vagy kényszermunkára hurcolt család is akad, de olyan személy is van, akit lecsuktak az ötvenes években – idézi fel Mirk István azoknak az embereknek a megpróbáltatásait, akik türelemmel vártak a Buda Környéki Bíróság ítéletére. A jogerős ítélet által végül is hozzájutottak az őket megillető földhöz, legalábbis papíron. Mert következett a második felvonás, a termőföldárverés, a licit, amelybe a messziről érkezett, szervezetten fellépő brókerek belekényszerítették a „kárpótoltakat”. A hetvennégy hektárnyi területből méltányossági alapon, licit nélkül is juthatott volna a helybélieknek és a környékbeli kisembereknek, akik valóban gazdálkodni szerettek volna. Ám a máshol szokásos egyezséget, amelyet az árverésen kétezren (!) szavaztak meg, hárman – idegenek – „megbuktatták”.
Az emlékezetes árverés után mi is ott jártunk (Magyar Nemzet, 2000. június 17.). A végkifejlet miatt kiváltképp érdemes felidézni néhány mozzanatot. Mondjuk ezt: késő délután jelentik be, hogy az egyik legértékesebb földterület licitálására csak este 11 után kerül sor. Vagy: elhunyt falubéli lakosok nevében jelentkeznek. Továbbá: akik értékes földjükért most csak 30 ezer forintnyi kárpótlási jegyet kaptak, ennyiért a licit miatt egy négyzetmétert sem tudtak szerezni. Akinek az elvett helyett később jutott valami, a helyszínen döbbenten látja, hogy a szántónak nevezett föld helyén ekét soha nem látott ősbozótos van. Hivatalos úton kérték az árverés megismétlését, hiszen előre látták, hogy az aránytalanul feltornászott áraknak a többségre nézve csak csúfos következménye lehet – ám hiába.
Az idén augusztus 23-án szentendrei, pesti, kalászi polgárok gyülekeztek a kavicsbánya bejáratánál, mert értesítést kaptak, hogy átadják a kárpótlási jegyekkel nyert földterületeket. Ezen a napon vagy kétszáz embert érintett mindez. Sűrűn elhelyezett cövekek jelezték az előzetes mérések fáradságos műveletét. A türelmesen várakozó emberek előtt a földhivatal tisztviselői felállították a tábori asztalt, így adták át sorra az immár helyrajzi számmal és telekkönyvi bejegyzéssel ellátott iratokat. A helyrajzi szám alapján aztán megmutatták, illetve meg lehetett tekinteni a tulajdont. Nagyítóval.
Idézünk az érintettektől: „Hat-, hét-, nyolccentis sávok jutottak egy embernek. Igaz, hogy hatvan méter hosszú, de a két lábam nem fér rá, nemhogy egy munkagép. Mit lehet ezzel kezdeni, hiszen művelési kötelezettségünk van rá!” „Az árverés után sejtettük, hogy sok jóra nem számíthatunk, de ez a csúfság minden képzeletet felülmúl!”
Augusztus 30-án folytatódott a tulajdoni lapok átadása. Egyesek szerencsésnek mondhatják magukat, mert a birtokuk tizenöt méter széles. Aztán vannak, akik ha összeadják a részüket, talán félméternyi szélességű terület is lesz belőle. A kalásziak közül Zenatiék, Izsépiék csak legyintenek. Nem haragszanak az ott lévő hivatalnokokra. „Tetszik tudni, olyan ez, mint amikor a halotti levelet kitöltik. Az következett be, amit mi józan paraszti ésszel előre láttunk. A káosz.”
Szentendrén, a körzeti földhivatalnál érdeklődöm, hogyan látják a kialakult helyzetet.
Dr. Fenyődi Klára hivatalvezető: A megosztott földrészletek területét, nagyságát, az osztás irányát az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal határozza meg, attól nem térhetünk el. A földhivatal végrehajtó funkciót lát el. A földterület iránti nagy érdeklődés annak tudható be, hogy Budakalász kiemelten frekventált területen fekszik, az óbudai szövetkezetnek több környékbeli településen vannak területei, így e települések kárpótlásra jogosultjai is részt vehettek az árverésen. A tulajdonosok tisztában voltak az általuk licitált terület nagyságával, elhelyezkedésével, és a jegyzőkönyv lezárásakor adott aláírásukkal jelezték, hogy elfogadják.
– Milyen arányú a szétaprózottság?
– Az 1059 földrészlet mintegy tíz százalékát teszik ki az egy méternél keskenyebb földterületek.
– Normálisnak tekinthető mindez?
– Munkánk során nem találkoztunk hasonló esettel a térségben, tehát ez a jelenség nem általánosítható. A kárpótlás lebonyolítása tőlünk is rendkívüli erőfeszítést kívánt, de továbbra is a legjobb tudásunk szerint igyekszünk végezni.
– Lehet, hogy hiába dolgoztak?
– Nem így gondolom. Hiszen a kárpótlás befejezésével – ha nem is mindig optimálisan – új tulajdonviszonyok alakultak ki. A pár centiméter szélességű ingatlanok léte azonban magában hordozza a frissen kialakult viszonyok ismételt változását: ingatlanok eladása, összevonása következik. De módot nyújt a földrészletek közös használatára is, ami lehetőséget biztosít a termőföld rendeltetésszerű hasznosítására, illetve az ingatlanok művelési kötelezettségének teljesíthetőségére. Októberben szeretnénk befejezni a budakalászi kárpótlási földek birtokba adását. Addig is köszönettel vesszük az érdekeltek türelmét, megértését.
A budakalászi földrendezési bizottság lemondott elnöke pedig így vonja meg a történtek mérlegét:
– Ismét megtanítottak minket arra, hogy ami a törvény nevében zajlik, lehet mélységesen erkölcstelen és igazságtalan. Tovább fellebbeznünk már nem érdemes, hiszen az érintettek többsége túl van a hatvanadik életévén. Meg aztán nem akarjuk azokat sem hátráltatni, akik keservesen hozzájutottak a földhöz, és valóban termőre kívánják fordítani.
Nem kérdezem most arról Mirk Istvánt, hogy érdemes volt-e ismét harcba szállni egy másfajta hatalommal, hisz – életútját ismerve – szavak nélkül is értem őt. Egyébként kevéssel azután, hogy eme sajátos kárpótlási eseménysorozat utolsó epizódjáról beszámolt, magas állami kitüntetést kapott életútjáért. Éppen a nyolcvanadik születésnapján.