Ha Iszlámábádba indul az ember, mindeki megpróbálja lebeszélni. Jelenetet rendez a család, csóválja a fejét a főnök, értetlenkedve kérdez vissza a határőr Ferihegynél. Otthonról nézve jogos az aggodalom: a nagy tévétársaságok amerikai zászlókat égető muzulmánokat mutatnak, meg ezernyi menekültet.
Közel egynapnyi, többszöri átszálással tarkított repülés után aztán az ember megérkezik Pakisztánba, amelyről tudja, hogy a legszekularizáltabb iszlám országok egyike. A nemzetközi média generálta előítéletekről hamar kiderül, hogy többnyire alaptalanok: a körzővel-vonalzóval megrajzolt pakisztáni fővárosban nyugodtan lehet sétálni az Európából érkezett embernek is, nincs miért veszélyben éreznie magát. Igaz, itt nem találni olyan nyüzsgést, mint amilyen az ázsiai városok sajátja, de az itt élő külföldiek szerint azért változik a helyzet, ma már nem annyira nyitottak és feltétel nélkül barátságosak az idevalók, mint korábban.
Az afgán határ közelében levő Pesavárban jobban érződik a feszültség, de azért nappal itt sincs mitől tartani. Az elfátyolozott arcú nők érdekes kontraszban vannak a nemzetközi cégek üzleteivel, a gondosan díszített retikülök alján nemritkán mobiltelefon lapul és néha már női vezetőt is látni a jobbkormányos forgalomban. Ez a város már sokkal inkább hasonlít a mesés keletre, a belvárosban levő aranyművesek utcájában azt hinni, hogy valamelyik mesébe csöppentünk bele. Az árusok itt is nagyon kedvesek az idegennel, de egyre kevesebb van belőlük. A nem helybéli arrajárók mindenikének oldalán kamera vagy fényképezőgép lapul.
Pesavar után már törzsi területen járunk, itt a központi hatóság sem tudja garantálni az iszlámábádi törvény betartását. Ide építeték a menekülttáborokat, szám szerint hármat, de épp a tegnapelőtt járták be a területet az ENSZ menekültügyi főbiztosságának (UNHCR) emberei, további hetven (!) helyet találva alkasmasnak az azílumok megépítésére. Magyarral nem találkoztunk a térségben, Szenczy Sándor, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat vezetője velünk együtt érkezett, hogy felmérje, mire van a legégetőbb szüksége az eddig érkezett menekülteknek.
A menekültek pedig jönnek. Annak ellenére, hogy a hivatalos átkelőhelyek le vannak zárva, hegyi ösvényeken és kerülő utakon jönnek gyalog és szamárháton, fakordéval és húszéves teher- és személyautókon. A hatóság nem kényszeríti őket a menekülttáborokba való bejelentkezésre, aki akar odamegy, más megpróbál máshogyan érvényesülni.
Pesavár különben külön világ. A településétől nem messze, Darrában élnek az ügyeskezű fegyverkovácsok, akik napok alatt lemásolják a legújabb géppisztolyt és pár dollárért már árulják is a piacon. Negyven dollárnak megfelelő rúpia a Kalasnyikov, feléért komoly revolvert kapni, a kis maroklőfegyverért öt-tíz dollárnyi helyi pénzt kérnek. Nincs igazi férfi fegyver nélkül – mondja egy tizennyolc éves újdonsült barát, aki már a negyedik géppisztolyt viszi a lakásba. Ha mi nem védjük meg magunkat, más nem véd meg – mondja, és közben hatadagnyi kokaint kínál az egy dollárnak megfelelő hatvanöt rúpiáért.
Nem csak kézifegyvert kapni a hivatalos boltokban (ezeket különben fegyveres katonák őrzik a megváltozott helyzet miatt) és az illegális piacokon. Vállról indítható rakétakilövőket, aknavetőket is gyártanak a város másik oldalán, a pár napja már tiltott övezetben fekvő Miransában. Akinek pénze van, egész csinos privát hadsereget épithet.
Pakisztán különben meglepően fejlett, a főváros és a határmenti település közti majd háromszáz kilométert kevesebb, mint három óra alatt tehetjük meg egy bátor helyi sofőrnek és a majdnem végig tartó autópályának köszönhetően.
Mindkét helyen egymást érik az internet kávézók, ahol fél dollárért egy órán keresztül lehet (sajnos meglehetősen lassan) barangolni a világhálón. Bár este hétkor már sötét van (Magyarország és Pakisztán között három óra a különbség), a pezsgés éjfélig tart. Egyik éjszaka nem győztem bánkódni, hogy otthon hagytam a fényképezőgépet: az egyik netcaféba lefátyolozott arcú helyi szépségek jöttek be, szívószálas kólát kértek és leültek egy monitor elé halmozottan erotikus képeket nézegetni. Igaz, valószínűleg nem örültek volna a fotózásnak.
A piacokon néha azért érezni, hogy nem mindeki számára vagyunk kedves idegenek. A pólóárus szakasz tele van Oszama bin Ladent és a tálibokat éltető árukkal (fél dollár darabja), s jól mehet a bolt, mert minden második fiatal büszkén viseli magán. – Ha Amerika megtámadja Afganisztánt, minden igazhitű fiatal fegyvert fog és harcba száll az agresszor ellen – mondják kérdés nélkül, és látszik rajtuk, hogy komolyan is gondolják. Mindezek ellenére a fiatalok is megosztottak az amerika- vagy tálibbarátság kérdésében. Az általam látott számítógépek többségén a terroristavezér fotója volt beállítva háttérképnek, de olyan ifjúval nemigen találkoztam, aki ne akart volna a – gazdag Nyugatra – kivándorolni. A városi ifjúság szerint a szegény falusiak a fanatikusok, ugyanakkor a városi lányok is zömükben alkalmazkodnak az atyai szigorhoz és felveszik a tradicionális viseletet. A mecsetek tömve vannak fiatalemberekkel s általában az imahelyektől indulnak a kormány- és amerikaellenes tüntetések.
A nemzetközi szervezetek vezetői már napok óta felköltöztek a végekről a biztonságosabbnak hitt Iszlámábádba. Az irodákban csak a helyi munkatársak maradtak, de ennek sincs sok értelme, lassan másfél hete, hogy a kormány teherautóin és a hatóságok emberein kívül más nem teheti be a lábát a menekülttáborokba és a harminc kilométeres határsávba. Nem tudni, milyenek ott a viszonyok: az biztos, hogy kinnt is nagyon meleg van, nem lehet könnyű a műanyag sátrakban az élet.
Az UNHCR iszlámábádi főhadiszállásán a nagy menekülthullámra készülnek, de az sem éri őket meglepetéskén, ha valami csoda folytán visszaindulhatnak Afganisztánba. A falon hoszszú felsorolás azokról a tárgyakról, amelyeket nem látnak szívesen a tálibok: a beutazó idegen nem vihet magával műholdas telefont, semmilyen zeneszerszámot, kép- és hangrögzítő eszközt, sakkot, kártyát, de még képeslapot és karácsonyi üdvözletet sem. Tiltva van a paróka és minden, ami emberi hajból készült. Elveszik a körömlakkot, a nyakkendőt és a kozmetikumot, a gyógyszerről és az élelemről pedig világosan ki kell derüljön, hogy nem tartalmaz semmi olyat, ami disznótól származik.
Az emberekkel elbeszélgetve az derül ki, hogy nincsenek meggyőződve Oszama bűnösségéről. Úgy vélik, Amerika az iszlám ellen lép fel majd, ha megtámadja Afganisztánt. Itt is érződik a zsidó–muzulmán ellentét, sokan az előbbiek közt keresik az amerikai terrortámadás értelmi szerzőit. A pakisztániak nem szeretnének háborút, így is elég a szegény ember nálunk – mondják, de ha harcba kell szállni, állnak elébe.
Nagyon fél a háborútól az alig hétezer főt számláló iszlámábádi keresztény közösség is. Ők eddig is a páriák páriái voltak: a férfiak csak utcaseprőként vagy a szemétszállító vállalatnál tudtak elhelyezkedni, alig negyven dollárnyi havi fizetésért, miközben otthon átlagban öt gyereket kell eltartaniuk. A Krisztus-követők a város legszegényebb részén élnek egy sátortáborban. A módosabbak vályogkunyhóban élnek, s aki igazán gazdag, annak van egy kismotorja. Az engedély nélkül felépített telep jelentős részét pár hónapja, a monszun idején elvitte az ár. Bár van egy helyi keresztény szervezet, aki támogatja őket, de az Islamabad Rozgar Markaz erőfeszítései csak morfiumot jelentenek a haldoklóknak, új házat, biztosabb holnapot ők sem tudnak biztosítani.
Tegnap hetvenkilenc család számára megtörtént a hétköznapi csoda: Szenczy Sándor és helyi segítői két hétre való ennivalót osztottak nekik. A zsákba húsz kiló liszt, két kiló lencse, ugyannyi háztartási zsiradék, tea, szappan és az ivóvizet fertőtlenítő tabletta került. A főváros egyik (nincs sok belőle) keresztény templomának udvarán sokgyermekes anya, vak öregaszszony és nyomorék háborús veterán várt türelmesen sorára a tűző napon – talán sikerült enyhíteni csöppet a mérhetetlen nyomoron.
Iszlámábád keresztényei félnek a legjobban a háborútól. Attól tartanak, hogy ha elindul a támadás, őket is ellenségnek fogja tekinteni a többség.
MLSZ
Sorsoltak a Magyar Kupában: a Paks és a Ferencváros is örülhet
