PÁVAÓL

Idős asszonyok vigyáznak a kiállítóterem képeire és szobraira, s ettől valahogy még őszibb ez a tárlat; lassú, villanygyújtogató, kasszírozó szolgálatuk az életet helyettesíti a művek néma színe előtt. Hétköznap, kora délután, a folyamatos múzeumi holtidő vastag szelete, függönyön átszűrt, hideg napsütéssel. Úgy járkálok a termekben, mint a dobra vert kastély ura; minden bútort, szőnyeget és medvebőrt, földgömböt és kínai padlóvázát elvittek már, csak a festmények maradtak a falon, s egynéhány térbe szúrt szobor. Csönd és vidéki halhatatlanság hömpölyög térdmagasságig, azon felül művészi anyagtörténések és gyérecske utcazaj. Őszi tárlat – önt el a büszke szomorúság, s beállok az őszre sarkig kitárt, görcsös ajtókeretbe, a se bent, se kint térszelvénybe, ádáz árvaként.
Nézelődöm labirintusos kószasággal, elém kattannak a táblaképek kockái a fal filmjéről, s félős, időhúzó lassúsággal elgurul tőlem a felismerés, amelyet immár szintén szemügyre kell vennem. Például hogy nagyon egyedül vagyok itt. Mint ember. Nem a sokaságot vágyom, arra láttam példát az elmúlt évtizedek ünnepi megnyitóin. Mecsoda pofafürdők voltak! Jöttek a titkos hatalmú, távolba néző, művészi dézsmát orrontó fővárosi elvtársak, a megyei korbácsos-cukros mitugrászok, a helyi tanácsi, párt- és szakszervezeti elöljárók, akik kegyes türelemmel viselték a tülekedő udvarlást, esetleg a zord ön- és karrieremésztő kisművészi truccokat. Megtelt a múzeum, mint a disznóbél a töltőn, tekeredett a toros tömeg, a különtermekben csörögtek az evőeszközök. Szétáradtak a szilvakék öltönyök, a fekete kosztümök, a hierarchikusan porciózott mosolyok; mindenki ott volt, aki számított, igazgató, orvos, ügyvéd, lapszerkesztő.
Kiosztották a díjakat, serényen felcsavarták a mikrofonkábelt, kulcsra zárták a nagykaput, most már biztos helyen vannak a tanyák, a kaszafenő, gatyás parasztok, az óriásasszonyok elveszett kontyaiként halmahodó boglyák, a reves kerítések és a piros téesztraktorok. A hely kihűlt, az időt elnapolták.
Évekig azon mulattam, hogy ráköszöntem választott vezetőinkre, mit szólnak hozzá lényük hordozható tribünjéről. Jól belenéztem püffedt, alkalmazkodástól elgyötört arcukba, s mívesen rájuk ropogtattam a „jó napot!”. Nohát, lett is elnézés! Testem elritkult, üveggé vált, s ahogyan ők eljátszották a funkcionáriusgőg három másodperces etűdjét, az valami káprázatos volt, és mindig hálás leszek nekik, hogy nekem ezt az alakítást megfigyelhetővé tették, rám bízták, hogy egyszer kezdjek vele valamit, szemtelenül pontos mondatokkal. Például G. bácsi, a boltossegédből főszerkesztővé liftezett, pergamensárga elvtárs bajszos, olajos adjutánsával, a templomba járó pedagógusokról listát vezető, horpadt lelkű kultúrpolitikus, a laskafülű, buta és hisztérikus párttitkár a mozgalom szőrszálhasogatástól kikopott meleg hónaljából; a tízezer év felhabzott hivatalnokai, a mocsár örökzöld békái, akik boldog süketségükben soha nem maradtak egyedül a tenger távoli zúgásával. Hol vagytok, ti régi játszótársak, ti történelem szétzavarta emberkerti-törpék, nyáltól csillogó jelszavak jótállói, az elcsalt jövő házalói, életünkbe turkáló pártjóskák, ideges hangulatjelentők, bűnbánó őrmesterek, vidéki keljfeljancsik? Szép volt, fiúk, ott a tárlaton, ahogy örültetek egymásnak az eszmenász vőfélyeiként, s az a néhány kopott és kótyagos művész sem zavart benneteket, aki téeszközgyűlést, algyői fúrótornyokat, gépesített aratást és vörös Dózsát festett. Még így utoljára: jó napot, szervusztok és legfőképp – isten veletek!
Aztán jött a nagy áttörés, ránk szakították az ajtót a citromsárgák; a kéményből közénk huppantak a kárminvörösek, a fürdőszobában feltört a neonkék, a falak cinóbert izzadtak, az ágy alól szőrtelen fekete morgott. Megjelent a festészeti csinn-bumm cirkusz, az önkifejezők országos válogatottja, és nagy, vízcsapmellű aktokat, grandiózus maszatokból kibontakozó, herezacskóarcú agykárosultakat, az égbe csavarozott aranypántokat telepítettek a kerítésre könyöklő gazdák orra elé. Korszerűbb és zavarosabb lett a kínálat, a jobbra-balra fésült fűszálak alól kivillant az elhajított, középen megfeszített söröskupak. A népélet alföldi mítoszába beette magát a városi szürrealizmus, a drámát és paródiát vegyítő mutatványosság, a kígyótarka urbanizáció. Vajon hogy járunk jobban: ha lógázzuk a lábunkat a süllyedő népélet festészetileg rezervált, maradék szigetéről, egzotikusak és lefordíthatatlanok leszünk, vagy megnyílunk, mindenki az én vendégem – kiáltjuk a bicskaszagú talponállóban, s mi vagyunk a kocsma hőse, az értelemig és tovább? Vagy esküdjünk a folytonosságra? A kultúrtörténetileg megharcolt és megsarcolt tornyaizmust eresszük bő lére?
Nagyon egyedül maradtam a kiállítóteremben. Hiányoztak a hozzáértő látogatók, a porcelán orrszarvúk, a karddal átszúrt hegedűk, a szivarozó zongorák, a puha sörényű esőcsatornák, nekik is mind el kellett volna jönniük, hogy értve legyen a tárlat, belülről, par excellence. Azt hiszem, mégis ez a legjobb, amit tudunk, a magyar képzőművészet éppen érvényes, magát megmutatni képes köre. Európai festészet és szobrászat. Európa viszont nagy, egészen közel kell hajolni hozzá, hogy ráleljünk a történelmi abszurddá zsugorított magyarságra, ahogy köztudomásúan csapkodja a bokáját, veri az asztalt, és húzatja a cigánynyal.
Tébláboltam képtől képig, s néztem, hogy a felkent festék alól kivillan-e a másik, az eredetileg akart, a bevallhatatlan mű, van-e titkos, kevesek számára elrejtett, jelzésekből összerakható tárlat, vagy csak egyszerűen bámészkodni kell egy bálna svájcisapka nagyságú szemével és a mélytengerek fenekén ellapult, rövidlátó agyával? Milyen ez az őszi tárlat? Az ősz tárul fel benne, a művészetek magukban beszélő, elaggott végnapjai, a kihűlt alkotókedv megbízhatóvá szelídült szöszmötölései; a stílusok, a színek végrendelkeznek, foglalják össze saját előtörténetüket? Végig azt éreztem, hogy ezt már láttam valahol, ezt a kiállítást minden évben megrendezik, csak az emeleti képeket a földszinti termekbe osztják, és viszont, meglepőnek szánt variációkat kevernek ki, de az anyag változatlan, ugyanazok az üveggyöngyök csúszkálnak a prizma végében, a hanyatló őszi nap felé fordított kaleidoszkópban. Nagyon is őszi ez a tárlat, kész és érdektelen.
Valljuk be szépen, hogy a művészet lappangó akarat és ránk törő készülődés nélkül döglött, hogy azt látjuk, amit nem látunk, hogy nem ismerünk magunkra, elbeszélnek a fejünk fölött. És egyáltalán: hol az a világ kapuján dörömbölő zsenialitás, amely elől nem lehet kitérni, hol a helyet követelő élmény, a vitathatatlan újdonság? Meddig mehet ez így? Sokáig, nagyon sokáig, mert a tetszhalott dolgokat jól tűri a rend, lévén veszélytelenek. Az őszi tárlat is szent tehén, fonnyadt tőgyű, kiálló medencecsontú, álmatag teremtmény. De engem elszomorít – vethetném oda az ősz lába elé az érzést. Csak hát ez kevés, a finom ezredfordulós rezignáció, a jól ismert őszi attitűd, a tompa borongás, amikor egész múzeumi sarkokat leng be friss festékszag. Egyenesen a festőállványról másztak a falra a képek, és semmi, semmi, semmi. Talán a madárasszony, a zöld elefántpéniszre kajtató ormányos fabogár, egy név, Varga Patrícia Minerva. Löttyedt hasú Botond, búcsúzó, arc nélküli hadnagy úr, most már a Tornyaiban éjszakázó hajléktalan. Jelzések, ötletek, emléknyomok. Nem kéne elkezdeni az ostromot? Az árgyélusát!
*
Idős asszonyok vigyáznak a kiállítóterem képeire és szobraira, szolid akadémizmusú öregségük elkeveredik a látvánnyal. Csönd és vidéki halhatatlanság hömpölyög térdmagasságig, azon felül kezdődik maga a tárlat, az édes ősz ráncos kis billingjétől ütötten. Műtermi tél – őszi tárlat.