PÁVAÓL

Hiába is tagadnám az életemet közelről látók előtt, hogy időről időre megkísért az önsajnálat. Nem adom át magam teljesen ennek az édes-bús érzésnek, sőt gonosz játékot űzök vele (velem). Egész nap főzök, este megterítek, gyertyát és virágokat rakok az asztalra, felteszek egy lemezt, dezodorálok, és amikor csönget, hagyom, hogy toporogjon az ajtóm előtt. Nyomja a csöngőt, bekukucskál a levélnyíláson. Én odabent keresztbe vetett lábbal elvetem magam a fotelban, és várok… Elment. Szép feneke tovaringott a kihűlt csábítás kikötőjéből.
Azért sem leszek meg nem értett zseni! A baj az, hogy egy-értelmű átlagembernek sem vagyok alkalmas, hiányzik belőlem az elvegyülni tudás természetessége, és talán az, hogy egyetlen életemnek gondoljam a földi létet. Legszívesebben nagy öreg lennék, méltóságteljes öregúr, aki ha áthalad a városon, a köszönésekben megelevenedik a múlt. A karlengetésekben, biccentésekben, lapogatásokban a kortárs gyermeki büszkesége tör ki: lehetsz te akárki, az orrom előtt botlasz meg, veszel újságot, fenekeled az unokádat. A te nagy emberségedet mások szavatolják, de míg közöttünk élsz, a hétköznapok csacska lelki komfortját mi építjük köréd. Szeretünk, mert szükséged van ránk!
Ilyen helyi (mi több: vásárhelyi) nagy öreg volt Gallyasi Miklós, akit még volt szerencsém Kádár-kor-társként megbámulni. Gyönyörű, méltóságos teret feszített köré a bizalmatlanság, ő volt az alternatív kultúrpolitikus, a bölcs versfaragó, a nagy lapátfül. Írt egy enyhén filozofikus tankölteményt Kipling nyomán, amelyben Akela, a farkasok vezére már nem tudja elejteni az őzbakot, tehát vissza kell húzódnia a törzsbe, át kell adnia a vezetést valamelyik vad fiatalnak. Micsoda önkínzó szomorúság párolog a közönyös égre ebből az allegóriából! Gallyasi értette a létet amolyan muszáj-egzisztencialista módjára, de az életről zavartan hallgatott.
Mert mi az igazság, vagy szerényebben szólva: a dolgok egy belátható nézete? Akela valóban megfáradt, szemei hályogosak, karma körömmé vásott. Naponta zsákmányul ejt apró hüllőket: mocsárszagú békát, cikornyás gyíkot, néha egy csapzott erdei rágcsálót, de úgy rakja le a törvény sziklájára, mintha a levegőben átharapott torkú gímszarvas lenne. A fiatal farkasok kurrogva lobbantják fel sárga szemüket, és a vadászat egyre késik.
A nagy öreg egyszer már a vadszederről is azt állította, hogy hús, amikor bordó leve vérként fröccsent a gereznájára. Akela szeret vezér lenni, csak számára a farkastörvény nem a farkasok törvénye.
Hogy ne legyek ilyen körmönfontan fennkölt: a kicsi város néhány nagy öregje a saját teljesítménye iránt vakon és süketen zsarolja ki az elismerést, és bratyizza össze a szokássá erőltetett támogatást. A támogatók, mivel nem szeretik a haragot és a rosszkedvű, zsörtölődő nagy öregeket, adnak az életmű delén túl kipotyogó zengzetes semmikre, a bevált névvel hirdethető blöffökre, mondván, hogy az idő úgyis eldönti az értéket.
A nagy szobrász megbízást kap, hogy elkészíthessen egy háromméteres bronz hógolyót, a nagy muzsikus (eredetileg bimbamcsengőre írt) művét gyermek- és férfikar ordítja a magyar kulturális pusztába, a vajtalan író pedig nyelvrontó fogalmazásaira gyűjt nyájas babérokat.
A nagy öregek körbezarándokolják a klubokat, a fogadásokat, a szerkesztőségeket, ápolják a bütykeiket és a kapcsolataikat, deviáns, arrogáns, meg nem értett zsenik szabadcsapatainak érkezésével ijesztgetik a mértékadó köröket, és csak ők, csak ők fékezhetik meg a barbárok betörését, ha méltóztatnának velük eltorlaszolni az összes lehetőséget. Pályázatok, zsűritagság, fesztiválok, ősbemutatók, küldöttségek, kiadványok: csak nem akarjátok idegen kézre adni?
A maradék pénz után csörtető, másokat elmélyülésre intő vének egyébként nagyon rendes emberek. A szobrász hosszan elbeszélget a cipésszel, a muzsikus megcsipkedi a gyerekek arcát, az író felveszi és visszaadja a néni pénztárcájából kigurult kétforintost. Csak a cipész maradjon a kaptafánál, a gyerek fogadjon szót, a néni pedig ne adja át hálából a máig őrzött ifjúkori verseit.
A nagy öregeknek sem könnyű! Nem tudnak a halálraítélt nyugalmával szemlélődni. Meg aztán ott vannak a kis öregek és a megöregedni képtelen öregek. Mindnyájan állnak az élet kijáratánál, és kajánul udvariaskodnak: csak ön után!