Putyin búcsúcédulája

A terrorizmus problémája nem szeptember 11-én keletkezett, hanem két évvel korábban, amikor Moszkvában lakóházakat robbantottak fel. Ezeket a nyomozati anyagok és a világ akkori kétkedő fejcsóválásának tükrében különösen magabiztosan hangzó mondatokat Szergej Ivanov jelentette ki egy hete. Az orosz védelmi miniszter azóta többször megismételte e tételt, rendszeresen figyelmeztetve az Egyesült Államokat arra, hogy ne mérjen kettős mércével a terrorizmus elleni harcban, hiszen a Világkereskedelmi Központ elleni támadás és a csecsenföldi harcok „egyazon fa különböző ágai”. A terrorizmusellenes közös fellépés során az amerikai kapcsolattartásért felelős orosz politikus magabiztossága egyáltalán nem alaptalan. A Kreml ugyanis, miután minden várakozást felülmúló stratégiai segítséget nyújtva felsorakozott az előkészületben lévő terrorellenes hadművelet mögé, rögtön benyújtotta a számlát, elsősorban a Nyugatnak a csecsenföldi hadműveletekkel kapcsolatos elítélő álláspontjának megváltoztatásához kötve a támogatást. S a válasz nem is késett sokat. Előbb egy amerikai külügyi tisztviselő nevezte „őszintének” Putyinnak a terrorakciók nyomán megváltozott közhangulatra alapozó, Maszhadovhoz intézett ultimátumát, a „terrorizmussal való szakításra szólítva fel a csecsen lázadókat”, majd Schröder bókolt egyet azzal, hogy mint mondta, „differenciált vizsgálat” tárgyává kell tenni a csecsenföldi konfliktust. A Kreml ezzel elérte mindazt, amit idáig oly sikertelenül próbált. Történetesen azt, hogy emberjogi bírálatok helyett a nemzetközi terror lapjaira tolja a csecsen szeparatizmust. Gáláns felajánlásával, a légtér megnyitásával, a közép-ázsiai logisztikai háttértámogatás gyakorlati engedélyezésével lényegében megváltotta a Nyugat előtt bűneit, búcsúcédulát kapott. S ha még ez sem lenne elég, akkor Putyin konstatálhatja azt is, hogy otthon is egyre inkább elbizonytalanodik a hadműveleteket mindinkább elítélők tábora, és utólag a kétkedők előtt is igazolást nyer a „kemény kéz” politikája.
A terrorizmus ellen meghirdetett nyugati harc azonban nemcsak az egyre égetőbb hazai problémák megoldásához jön jól a Kremlnek, hanem arra is alkalmat nyújt neki, hogy szakítva a szovjet múlttal, hatalmas ugrással tagozódjon be az új világrendbe. Putyin Berlinben a formálódó orosz külpolitika egyik fontos állomásaként mondott beszédében már hatalmas lendülettel lépett át a nyugati táborba, és úgy viselkedett, mintha Moszkva már régóta a NATO tagja lenne. E pozitív váltás mellett azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy megérezve a megváltozott hangulatot, a világban uralkodó új széljárást, egyből kioktatóan figyelmeztette múltbeli hibáikra új szövetségeseit. Ezek után aztán aligha lephet meg bárkit is, ha a Kreml még erőteljesebben igyekszik majd érvényesíteni külpolitikai érdekeit. Így még világosabban értésre adja, hogy a posztszovjet térségben, az úgynevezett közel külföldön visszaállítja politikai-gazdasági befolyását, igényt tart a Kaszpi-tenger olajban gazdag térségére, és a mostani kiállás után az sem mindegy neki, mennyire semleges kormány alakul majd a tálibok után Afganisztánban. Az önbizalmában megnövekedett Moszkva eddig sem határozatlan tiltakozása felerősödhet a NATO bővítésének következő körében a baltiak tagsága kapcsán is, és ez már nekünk sem mindegy.