A jegypénztáraknál nincs nagy tumultus, az egyiknél mégis sikoltozásra figyelek fel: egy fiatalember kimarkolt egy adag bilétát az üveg mögül. A sok ezer forintos jegyek szétszóródnak a földön, az emberek felkapkodják őket, aztán zsebre dugott kézzel tovasétálnak, mint akiknek semmi közük az egészhez. A kasszásnő kétségbeesetten kiabál a rács másik oldalán, rendőr egy szál se, az elkövető elvegyül a tömegben.
A Stefánia végén, a Tücsök borozó előtt hangol a magyar kemény mag, az utat lovas rendőrök és rohamsisakos kommandósok felügyelik. Ennél a kapunál várják a román szurkolókat. Egyenként oldalgunk be, a bejáratnál komoly motozás, még a baseballsapkámat is levétetik. (Piros útlevél a zsebben, mobiltelefon gondosan kikapcsolva. A magyar–román labdarúgó-mérkőzés megtekintése a vendégszurkolók „ultráinak” fenntartott szektorból jár némi kockázattal. Nagy elhatározások kellenek: csak tőmondatokban beszélni az akcentus miatt, megtanulni parancsolni az érzelmeknek magyar gól esetén, nem bosszankodni, ha szokás szerint rosszul játszik a csapat.) A stadion kertjében ötventagú román szurkolócsoport – később tudom meg, hogy nincs jegyük, de ide beengedték őket, hogy ne legyen verekedés. Gyors, hadaró beszédükből érzem, hogy bukarestiek, s bár járatlan vagyok a román sportklubok környékén, rákérdezek a bukaresti katonacsapat, a Steaua vezérszurkolójának hollétére, óvatosan kerülve a bonyolult jezős szerkezeteket. Öreg hiba. (Jean Pavel elmaradhatatlan szereplője a román–magyar összecsapások botránykrónikájának. A csíkszeredai jéghokimeccsek után is az ő nevével kezdődnek a tudósítások.) Megfagy körülöttem a levegő. Az autóbusznyi drukker mindenike a Steaua ősellenségének, a rendőrség által támogatott Dinamónak a szurkolója. Ilyet többet ne kérdezzen, sziszegi valaki a foga közt, egy másik pedig dühtől tajtékozva mondja, hogy Jean Pavel halott. Múmia, pontosít a következő hozzászóló, s kiderül, nemrég péppé verték a vezérszurkolót. Hogy ki volt a tettes, az nem derül ki: a saját szája verte meg Pavelt – mondja egyikük.
A csendesen szemerkélő esőben magyar szlogeneket gyakorol a tábor: „cigonyok, cigonyok”, skandálják, mert az á hang nem fekszik a román toroknak. A siheder szurkolók kétszázötvenezer lejért (2500 forint) jutottak el Budapestig – az autóbuszjegy reális értéke ennek négyszerese, a többit a klub állta. Magyar rendszámú VIP-autóbusz érkezik, a járműből nyakkendős urak kászálódnak ki, köztük „Mister Dinu”, a rendőrcsapat elnöke. A szurkolók „nincsen jegyünk” kiáltásaira odasúg valamit egyik emberének, az lihegve jön harmincöt jeggyel és száz dollárral, hogy mindenki bejusson.
A lelátó előtt újabb motozás (sapka le, láb terpeszbe), elveszik a hosszú nyelű ernyőket és a feliratos zászlót. Az egyik hatalmas piros-sárga-kék transzparensen ez áll: Liga suporterilor de fotbal Transilvania–Arad–Banat (Erdély–Bánát–Arad futballszurkolóinak ligája). A felirat miatt a lobogót elkobozzák, mert a rendőrség és a biztonsági szolgálat szerint politikai tartalmú szövegeket tilos bevinni. A román labdarúgó-szövetség vezetői felháborodottan tiltakoznak, a rendőrök kitartanak: szerintük az Arad szó van annyira politikai töltetű, hogy indulatokat keltsen. Bonyolult nyelvi-történelmi vita kezdődik, a vértanú kifejezést senki sem tudja lefordítani, a zászló pedig marad a bejáratnál, mert „a magyarok úgysem értik, mit jelent, ne provokáljuk őket”.
A román trikolór híveinek fenntartott lelátón vagy háromszázan várjuk a mérkőzést, tőlünk jobbra – egy üres szektor után – a magyar kemény mag hangol. „Románia gipsy!”, skandálják, mire a román tábor harsány „Ázsia! Ázsia!” kiáltással replikázik. A himnuszok alatt a magyarok reakcióját nem hallom az éneklő románoktól, de amikor a magyart kezdik játszani, a román szurkolók hátat fordítanak, és ütemes „majmok” kiáltással adják meg az aláfestést.
Elkezdődik a mérkőzés, de ez keveseket érdekel. A két tábor egymás felé fordul. Az alkalmi tolmácsok teljes gőzzel dolgoznak, ennek eredményeképp a román kórus hangos „puuuzik, puuuzik!”-olásba kezd. Eltelik egy kis idő, amíg rájövök, hogy nem a bélműködésre, hanem a hagyományostól kissé eltérő szexuális viselkedésre akarnak utalni, csak elhallották a b-t. Odaát egyre erőteljesebb a „vesszen Trianon!”, de azt a román szektorban nem értik, ezért nincs rá reakció.
Lassan kialakul az első magyar helyzet, a román játékos sárga lapot kap, az erőre kapó magyar tábor hangját áttöri a románok „harcolunk vagy meghalunk” buzdítása. Az ellentámadásból majdnem gólt kap a hazai csapat, csak egy sárga lap árán sikerül megállítani az akciót. A magyar ultrák dühükben megpróbálnak átmászni a kerítésen, a biztonsági szolgálat mellé bejönnek a rohamrendőrök, és könnygázzal késztetik meghátrálásra a tömeget. A román táborban ezalatt többen az alsónadrágjukban kotorásznak. Nem értem a helyzetet, de hamar kiderül az ok: narancssárga és vérvörös magnéziumfáklyák lobbannak, a lelátót elönti a füst és a fény. Elszabadul a pokol, a hangulat egyszerre kaotikus és karneváli, percekig semmit sem látni a mérkőzésből, csak a tömeg közé rontó biztonságiak narancssárga mellénye virít a ködben. A fáklyázók eldobják a petárdákat, én elhúzódom egy gőzmozdonyként közelgő hústorony elől, az előttem álló cingár román szurkolót elüti a nyers erő, de aztán megtörik a lendület. Melyik volt, azanyád?!, ordítják, de nem vernek meg senkit.
Kissé oszlik a homály, a pályán a semmiből egy román játékos bukkan fel, védő sehol, a kapus kiszalad, és kapunk egy megalázó gólt. A román tábor a sikert ünnepli, az ütemes „kinyalod!”-ra nem replikázik a döbbent hazai tábor. Kis ideig a meccsre figyel mindenki, két jó támadást vezet a magyar csapat, felzúg a „mindent bele!”, de megkapjuk a második – nem kevésbé megalázó – gólt is. A román szurkolócsapat a mennybe megy, meglepően jó magyar kiejtéssel kezd számolni: „egy, kettő, három!” A túloldalon szórványos „mindent vissza!”, aztán győz a „Bukarestben mindenki cigány!”
A szünet viszonylag csendben telik el, a második félidő már keveseket érdekel, mert a pályán eldőltek a dolgok. A kórusok egymással vannak elfoglalva. Románul a „kifele a magyarokkal az országból!” és a „románok vagyunk, és örökké urak leszünk ezen a földön!” a sláger, a hazai tábor a „Magyarország él, Magyarország él, lesz még Erdély Magyarországé!” rigmussal próbálkozik. A „románok, románok, nincsen nektek hazátok!” láthatóan rosszulesik a piros-sárga-kék tábornak, ezért a „mogyor cigony!” a megtorlás.
Véget ér a mérkőzés, a stadion lassan kiürül, de a román szektor kapui zárva maradnak: az utcai bunyó elkerülése végett megvárják, hogy szétszéledjenek a magyar drukkerek. Ácsorgunk az egyre jobban szakadó esőben, s most először jó magyarnak lenni: a vendégek ámulattal nyugtázzák, hogy a kiürült stadiont takarítómunkások hada lepi el, és percek alatt felszedi a szemetet. Nálunk ez nem szokás, mondja rezignáltan az egyik idősebb szurkoló, és arról kezdenek el beszélgetni, hogy ilyen stadion és ennyire fejlett ország mellett hogyan felejthettek el focizni a magyarok.
Jó negyven perce ácsorgunk már, amikor kinyitják a kapukat. Bőrig ázva, megfagyva vonulunk ki a kutyás rendőrök és marcona biztonságiak sorfala között. (Úgy adnék egy pofot valakinek, mondja ábrándozva az egyik vagyonőr, de hamar leinti a társa.) Azon gondolkodom, hogy a látottaknak, hallottaknak jóformán semmi közük a focihoz.
Igaz, annak sem, ahogyan a mieink játszottak...
Svédország
Orbán Viktor szavait svéd vezetők erősítik meg
