Szülész és szobrász

Amikor már nem volt kétséges, hogy gyermekük lesz, sőt egészen biztosak lehettek benne, az asszony azt mondta a férfinak: szerelmes férjem, én most, másodszorra itthon akarok szülni. A férfinak kellett egy kis idő, míg megtalálta a választ. Szerelmes feleségem, mondta, azt csinálsz, amit akarsz, de én ebben nem akarok részt venni. Van elég hely itt elöl, elfértek, én majd hátul kivárom, és ha megszületett a gyermek, megünnepeljük.
Múlt az idő, abban az évben szép, meleg nyár volt, a gyermek, vagyis a magzat rendben fejlődött az anyja méhében. A szülők, mint mindig, ezen a nyáron is elmentek a hevesi Eötvös József középiskola művésztáborába, mert szobrászok mind a ketten.
A tábori foglalkozások sokadik hetében, egyik éjjel az asszony arra ébredt: álmában szülési fájdalmai voltak. Háromnegyed egy volt. Még átúszott a fején, furcsa nap volt ez az utolsó, egész délelőtt feküdt a fűben, jobbra fordult, balra fordult, nem volt semmi baja, csak éppen felkelni nem volt kedve. Ekkor megszólalt egy hang, és azt mondta neki: mint ellés előtt a macskák. Felült. – Hogy? Mi?! – Azért feküdtél, mert az energiáidat gyűjtötted.
A férfi – a szülések közeledtével a férfiak éberen alusznak, sokkal éberebben, mint a feleségük – felült mellette, és azt kérdezte, megyünk?
Elindultak Budapest felé. Vitték magukkal a hároméves nagyfiukat is, és remélték, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Igen ám, de már a harmadik falunál háromperces fájások jöttek. A fiúgyermek aludt a hátsó ülésen, az anya szintén a hátsó ülésen vajúdott, az apa – aki mintegy huszonöt évvel ezelőtt a Mohácsi Emlékpark számára fiatal, tehetséges szobrászként huszonkilenc „munkát” készített, ott láthatók azóta is – vezette az autót.
Egy benzinkútnál megállnak, telefonálnak az orvosnőnek, hogy már csak hetven kilométer, az semmi, hamarosan Pesten lesznek; a benzinkutasok, amikor meghallják, hogy az asszony a kocsiban vajúdik, elszédülnek.
Jönnek tovább, de nem sokáig, a szülés öntörvényűen zajlik, a fájások nemsokára egypercesek.
A hatvankettes és a hatvanegyes kilométerjelzők között azután megállnak. Az asszony ekkor érzi az első tolófájást, a visszafojtott jaj-jajból kiáltás lesz, az egyik kezével az autóra támaszkodik, a másikkal a férjére.
Örökre emlékezetes, szép pillanat. A fájások rövid szünetében a férfi és a nő átöleli egymást, mindketten tudják: innét nem mehetnek tovább, itt fog megtörténni, aminek történnie kell. Kamionok húznak el mellettük, a nappali, kánikulai meleg ekkor fordul át hűvösbe, háromnegyed kettő lehet.
A férfi még nem ocsúdott fel a különös dermedtségből, igen, ez a pontos szó, meg volt dermedve a gondolattól, képes lesz-e elvégezni a rámért feladatot. Arra tisztán emlékszik ő is, hogy megölelték egymást, és tudták, minden másképp lesz, mint ahogy elképzelték; hogy a vészvillogót már megálláskor bekapcsolta, és erősen figyelt, hogy a kéziféket is behúzza.
Azután már ott álltak a füvön. Az asszony térdre ereszkedett – az orvosától megtanulta, „úgy szülj, ahogy neked jó”, és a természeti népek tapasztalatai szerint ez leginkább a térdelés vagy a guggolás. Erősen összpontosított arra is: a legfontosabb az, hogy te fogod megszülni, minden úgy lesz, ahogy te csinálod, bízzál magadban, és ne gondolj a szenvedésre, a fájdalmakra, arra, hogy egy asszonyállat vagy, akinek nincs más dolga, mint elviselni, ami rá vár.
A szülés vagy három percig tartott. A második hatalmas fájásnál az asszony már nem törődött vele, hogy visszatartsa a kiáltását – a hároméves gyermek erre ébredt fel. Sírt, mert sötét volt, és nem látott semmit, azt kérdezte az apjától, mit csinálsz anyával.
Az asszony már térdelt, jobb kezével érezte a gyermek fejét, de a sötétben ki látja, hogy tényleg a feje-e. Végre megvan az orra, persze hogy a feje! A második nyomásra kijött a gyerek. A férfi nem emlékszik rá, hogy került a felesége háta mögé, ott volt, térdelt, és nehogy a földre essen a jövevény, felfogta, majd a köldökzsinórral együtt a felesége mellére tette.
A gyermek nem sírt fel, de ezúttal nem lehetett tudni, hogy ez rosszat jelent-e vagy jót. Nem jelentett roszszat. Az anya a törülközőbe és pulóverbe csavart gyermekkel s az elvágatlan köldökzsinórral a mellén, ölében a hároméves nagyfiú fejével a hátsó ülésen ül. Az apa – húsz éve a főiskola tanára, később tanszékvezetője, akinek a Vatikánban, a Magyarok Nagyasszonya kápolnájában három domborműve látható – megtörölte a kezét, valószínűleg a ruhájában, és visszaült a kormányhoz. Különösebb izgalom nélkül hazaértek.
Az asszony a saját lábán ment fel emeleti otthonukba, akkor jutottak el odáig, hogy megnézzék, fiuk vagy lányuk született. Fiú volt. Az M3-ason ez eszükbe sem jutott. Aztán megjött az orvosnő, a placenta már az ő segítségével került elő, s fél ötkor, megmosdatva anya, újszülött, a már négytagú család együtt aludt el, az otthoni ágyán.
Ez az öröm második pillanata volt. A harmadik az, amikor másnap együtt ültek az asztalnál. A család negyedik tagja a másik szobában, a bölcsőben, egyébként minden olyan volt, mint máskor.
A férfiak nagy része horrorként éli meg a szülést, a nők többnyire a csillapíthatatlan fájdalmak rémségét, az orvosok, érthető módon, a nyakra tekeredett köldökzsinór és minden életveszély jelenvalóságát.
Van egy másik lehetőség is. A nő és a férfi nemcsak létrehoznak egy gyermeket, hanem, különös véletlen folytán, a szülés segédmunkásai is lesznek. Nemcsak közelről látják és átélik, hanem egyszerű munkásemberekként segédkeznek a teremtés sokadik megvalósulásában.