Teca néni, az özvegy

Kedves ismerősöm él egyik Duna menti faluban, amikor arra visz az utam, mindig betérek hozzá. Özvegyasszony, Teca néninek hívják, s arról nevezetes, hogy nála lehet a környéken a legjobb kisüstit beszerezni.

Aratás táján újra meglátogattam, tréfásan szólva „aratópálinka” ürügyén. „De jókor érkezett, hallja-e? Éppen az előbb sült ki a krumplis pogácsám. Ízlelje meg, ha kedveli.”
Dehogyis vetem meg a jó falatokat, különösen nem a házi sütésű pogácsát, elfogadtam hát az invitálást. A tisztaszobában falatoztunk, közben Teca néni sietett elmondani a falusi élet eseményeit. Majd hirtelen feltette a kérdést: „Maga még tán nem is ösméri az én Jóskámat?”
Megakadt a falat a számban, lám, az ember mindjárt rosszra gondol. Jóskám? Csak nincs az özvegynek valakije? „Nézze csak, ilyen volt az én párom!” – mutatott erre a falon függő nagyított fényképre. Az ágya fölött lógott széles keretben. „Ez az utolsó képe volt, én nagyíttattam meg később. Sose hittem volna, hogy ott vész a Donnál” – sóhajtotta könnyezve.
Megrendülve, sokáig néztem a képet, volt valami a tekintetében, ami megragadott, talán mert a sors kusza árnyékát láttam a szemében borongani, mert a végzete már elküldte érte a kaszást dübörgő ágyúszótól kísérve, s géppisztolyok feleselgetése közben magához szólította Jóska tizedest, hogy harci szekerén a mennybe vigye, a hősök közé. Eltűntnek nyilvánították, a sírja ismeretlen, nem maradt utána, csak néhány hazaírott tábori lap és az a mosoly, amely a kép fölött leng és bevilágítja az egész lakást. Teca néni egész életét. De én látom, mosolya mögött az örvénylő sötétség riasztó mélysége feketéllik.
„Meséljen róla” – kérem csendesen Teca nénit, miközben gyengéden a vállára helyezem a tenyeremet. „Milyen ember volt?” Az özvegy sóhajtva emlékezik: „Amikor kikísértem a vasútállomásra, azt kiáltotta le nekem az induló vonatból: Viszontlátásra! Ha elfáradok, bejövök ide a szobába, leülök a képpel szemben, sírok és beszélgetek vele. Nekem azt mondta az édesanyám valaha, hogy a halottak értik az élők beszédét. Válaszol nekem. Tanácsot ad. Én meg kedveskedek neki. Behozom a kertből az első nyíló virágokat, és a képkeretre tűzöm. Nagyon szerette a lelkem a virágot és az életet. Csak Füttyös Jóskának hívták a faluban, merthogy mindig fütyörészett... Amikor egyszer hazaengedték három hét szabadságra, könyörögve kértem, édes jó uram, ne menj te vissza oda. Van nekem Tolna megyében sok jó ismerősöm, azoknak meg tanyájuk szanaszét a határban, beveszed oda magad, tán még a Jóisten se talál meg. De hiába kérleltem, azt mondta: Ugyan, Teca, mit nem mondasz! Én szeretem a hazámat! Nálam is jobban? – kérdeztem akkor, de erre nem válaszolt, csak simogatta a hajam. Aztán elment. Egyenesen ki a frontra. A halálba…”
Egyetlen fénykép maradt utána, amelyet igazolványképnek készítettek a szomszéd kisvárosban. Azt nagyíttatta meg később az özvegy. Ebben a fakeretben tért haza aztán végképp a mosolyával, biztató szavával. Nézem a képet, és azon tűnődöm, lám, korommá és hamuvá vált az a régi világ itt, faluhelyen is. Nagyot fordult az élet. Elmúltak a rettegés fekete napjai, amikor a gabonabegyűjtők ököllel verték a kiskaput, és lesöpörték a padlást. A „császi”-kat gyűjtő megszállóknak is csak a hírük maradt. Minderről Jóska csak a feleségétől kapott üzenetet hébe-hóba a mennyben, ahonnan segít eligazítani az asszonyt az élet bonyolult dolgaiban. A túlvilágról küldött tanácsaival, itt hagyott mosolyával. Nincs közöttük soha vita, nézeteltérés.
Jóleső érzéssel vettem tőle búcsút, és már a sarkon jártam, a nagy kocsma előtt, amikor eszembe jutott, hogy a vásárolt kisüsti a nagy beszélgetés közben a gangon maradt, ahová kivittük. Sebaj, gondoltam, visszafordulok érte.
De csak néhány méternyit robogtam, mert hirtelen a fékre kellett lépnem. Tisztán láttam, hogy motorkerékpáros érkezett az alvég felől. Teca néni házánál állt meg. Bezörgetett. Az özvegy kifutott, átkarolta és bevezette a vendéget. Inkább vesszen a kisüsti, döntöttem akkor, mint hogy megzavarjam együttlétüket.
Lehet, hogy Teca néninek valamiféle jó tanácsra van sürgősen szüksége, az asszonyok nehezebben igazodnak el az élet útvesztőiben, s hát nem várhat mindent az égiektől. Szép lassan fordítottam egyet újra a kormányon. A pálinkáért egyszer majd visszatérek.