Verset a magyar metróba!

Elbűvölve böngészem a hírt kedvenc újságomban, hogy a párizsi metróban, a szerelvényekben és a peronokon magyar költők verseit olvashatják az utasok! Óriási ötlet, le a kalappal, egyszerű és nagyszerű, igazi szellemi hódítási kísérlet, s olyan meghökkentő, hogy szinte biztos vagyok a sikerben.

Ennél szellemesebb propagandát nem is láttunk még, s könnyen el lehet képzelni, hogy a szellemességükről oly híres franciák vevők lesznek rá. Nem pár száz példányos könyvekben, nem irodalmi folyóiratokban itt-ott elbújtatott fordításokban terjesztjük, reklámozzuk a magyar költészetet, hanem merészen kizúdítjuk az utcákra, Párizs ütőerébe, a metróba, ahol mindenki megfordul, s ha csak egy pillantást vetnek is rá, millió szemmel lehet számolni. És talán szívvel is; mert ha már a magyar versek fölkeltették a kíváncsiságot, s ha csak futólag jegyzik is meg, hogy mi a csoda lehet ez, s ha csak egy morzsányi is megmarad a francia utasok agyában, akkor is nyertünk a világméretű, elképesztő versengésben. Tudom, hogy lelkes vagyok, de olyan jónak tartom az ötletet, hogy teljesen belelkesedtem; így kell ezt csinálni, mintha új korszak új szelét érezném, kilépve nehézkes múltunkból, a bénító kisebbrendűségi érzésünkből. S mintha a halott magyar költők is megemelnék a kriptafedelet, nekik sem lenne ellenükre, hogy kikerültek az utcára, az élet sűrűjébe. Még egyszer le a kalappal az ötlet előtt!
Az már az én szerényebb, de minden újra kapható agyamban forog tovább, hogy de jó lenne meghonosítani, repatriálni az ötletet! Magyar verseket a magyar metróba! Ráadásul nem is kellene lefordítani őket, magyarul mindenki tud, esetleg olvasni nem mindenki, de az meg megkérheti a szomszédját, hogy olvassa fel neki. Meglódul az agyam, s végtelen távlatok nyílnak meg, és most egyáltalán nem gúnyolódom; lelkes vagyok, de gúnyos nem! Ugyanis én ezután igazán hiszek a költészet erejében, lelket nemesítő csodatevésében, s abban is hiszek, hogy legalább egy verset mindenkinek tudnia kell. Azonkívül egy picit a magyar közönség fontosabb nekem. A reklám ellen sincs kifogásom, ha jó célt szolgál. Á, á! – legyintenek a kétkedők, hiszen tele vannak a tankönyvek, újságok, rádiók és televíziók versekkel, és az sem használ semmit. Sőt volt idő, amikor túlhabzott a vers, s mindenkinek a könyökén jött ki. Nos, egyik sem igaz, a sajtó látványosan kerüli a verset, az iskolások elfelejtik, a színészek nem szavalnak, a közönség pedig meg sem tud ismerkedni az élménnyel. Pedig valamire biztosan jó ez az élmény, gyorsan lecsapok a párizsi példára: ha ott megérte megcsinálni, itthon is megérné! Vegyünk egy egyszerű lépcsőfokot: ha már beszélnének róla, hogy képzeld, mit olvastam tegnap a metróban, ha egy kicsit hétköznapi szenzáció lenne, legalább olyan, mint a többi reklám, akkor is nyernénk vele. Mit nyernénk vele? Azt, hogy itthon is reklámozzuk a magyar költészetet, a költészet által magyarságunkat, erősítsük önérzetünket, önbizalmunkat, hogy magyarnak lenni sem kutya füle. S talán még össze is mosolyognánk derűsen, mint aki otthon van.
S nem kellene abbahagyni a metrónál, tovább lehetne vinni az akciót olyan helyekre, ahol tömegek gyűlnek össze. S most nem csak arra gondolok büszkén borzongva, amikor ifjúkorunkban vonultunk Pest utcáin, és versben kiáltottuk: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” Akkor világosan kiderült, mint egy villámcsapás, hogy milyen ereje tud lenni a versnek. Most béke van, aminek el kellett pusztulnia, pusztulgat. De ki lehetne próbálni a stadionokban, belépőjegyek hátuljára rányomtatni, a falakra felírni, hogy „emberek, nem vadak, elmék vagyunk”.
Gyermeteg ábrándozás? Lehet, de az, hogy derűsen otthon érezzük magunkat az utcán, a metróban, a lelátókon, az országban, még ábrándozásnak is jó!