Világtojás

Tibet mitológiai sétánk utolsó helyszíne, de előtte vegyünk még szemügyre néhány alapfogalmat, amelyek az eddig áttekintettekkel együtt összegezhetik és elmélyíthetik ismereteinket. A vámpír az európai népek hiedelemvilágában olyan halott, aki éjszaka felkel sírjából, vagy denevér képében jelenik meg, és az alvó emberek vérét szívja, lidérces álmokat küld rájuk. A vérfertőzés – incestus – vérrokonok közötti házasságot vagy nemi viszonyt jelent. Idetartozik a világon egyetlen emberpárként élő ősszülők házassága. Ez a „fajtalankodásnak” nem minősített vérfertőzés összhangban van azzal, hogy a legfontosabb rítusokban feloldják a házassági és egyéb tilalmakat, s ez a gyakorlat mintegy precedensül szolgál a vérfertőzéses házasságokra egyes királyi hagyományokban: fáraóknál, inkáknál.

A világfa képe gyakorlatilag mindenütt ismert az élet, a termékenység, a tudás fájaként, amely mint a világ tengelye egybefoglalja a legáltalánosabb értelmi ellentétpárokat. A világfa függőleges tagolódásában különválik az alsó (gyökérzet), középső (törzs) és a felső (ágak) rész. Függőleges irányban jelennek meg az ellentétpárok: fönt-lent, ég-föld, föld-alvilág, tűz (száraz)-víz (nedves), amelyek kellő pontossággal azonosítják a mitológiai alakokat és azt a világot, amelyben cselekszenek. A világfa sokszor a világ közepe is, de a centrum, amelyen a világtengely áthalad, lehet más is. A görögök elképzelése szerint a föld köldöke Hellász szívében rejtőzött, Delphoiban Hesztiának, a tűz istennőjének a templomában volt. Úgy vélték, hogy a világ közepének harmóniateremtő szerepe van a világmindenségben. A harmóniateremtő közép pedig a rendnek és a tisztaságnak a forrása. A világmodell fogalma a hagyományokban gyakran abból indul ki, hogy a makro- és mikrokozmosz, a természet és az ember azonos: a hegynek, az asztalnak lába van, a pohárnak talpa, mintha minden az emberhez hasonlatos lenne.
A világtenger a hagyományokban olyan ősvíz, amelyből a Föld és tágabban az egész kozmosz keletkezett. Sumer elképzelés szerint az egész világot betöltötte a világtenger, nem volt sem kezdete, sem vége – örök volt. A babiloni változat szerint a végtelen világtengerben nem volt semmi egyéb, csak két szörny. Az egyiptomi teremtésmitológia szerint a kezdetektől fogva létezik a világtenger. Számos ázsiai hagyomány a végtelen és örök ősvilágtenger eszméjéből indul ki. A görögök világtengere elsősorban óriási világfolyó vagy „folyamáradat”, amely körülöleli a Földet, a folyók, források, tengeráramok eredetéül szolgál, enyhelyül a napnak, holdnak és csillagoknak, amelyek belőle kelnek, és belé nyugosznak le. Hésziodosz szerint az óceán a legidősebb titánnak, Uranosznak a fia Gaiától. Az istenek az óceánt – Okeánoszt – mint vénséges vén szülőt tisztelik, gondoskodnak róla, noha elvonultan, magányában él. A víz a világegyetem egyik alapeleme: minden létező kiindulópontja, az őskáosz megfelelője.
A világtojás, kozmikus tojás lényegében jelkép. Számos hagyományban belőle keletkezik a világmindenség vagy valamilyen megszemélyesített teremtőerő: a teremtő isten, néha maga az emberi nem. Egyiptomi mítosz szerint a „nagy gágogó” madár tojta világtojásból kel ki a Nap. Az indiai Védák szerint egy aranycsírából, a világtojásból jött létre a teremtő, őbelőle pedig Brahma.