A bér szava

Több tízezer minimálbér közterhét vállalja át jövőre a központi költségvetés. Harmincöt-negyvenezer forintos átlagos foglalkoztatói bérköltséggel számolva ugyanis ennyire rúg az a tizenötmilliárd forint, amit a kormány elkülönít a Munkaerő-piaci Alapból. Ez a tizenötmilliárd forint volt a záloga annak, hogy a munkaadók végül elfogadták a jövő évre vonatkozó, bruttó ötvenezer forintos minimálbért. A támogatást azok a cégek, kisvállalkozók vehetik igénybe, amelyeknek a bérköltségek növekedése a versenyképességük rovására megy, netán az ellehetetlenülés szélére sodródnak az alkalmazottak után fizetendő magasabb járulékok miatt.
A jövő évi, ötvenezer forintos minimálbérről való konszenzusos megállapodásban – amely sokak várakozása ellenére múlt pénteken megszületett – kiemelkedő szerepük volt a munkaadóknak. Hiszen a meglehetősen markáns szociálpolitikát folytató kormány – saját javaslata alapján – a hosszúra nyúlt társadalmi párbeszéd végeredményétől függetlenül is végrehajtotta volna a másodszori drasztikus minimálbér-emelést. (Az a mód, ahogyan az Orbán-kabinet a minimálbér ügyét kezeli, mellesleg bizonyítéka Németh Zsolt „elátkozott” tallinni kijelentésének: demokratikus baloldal hiányában nálunk a jobbközép erőknek kell képviselniük a hagyományosan baloldali értékeket is.)
A jövő évi legalacsonyabb keresetről egyetértés híján hozott döntés az üzleti világban okozott volna feszültséget. Ebben az öszszefüggésben a szakszervezetek „ingyen adták” beleegyezésüket, noha támasztottak jó néhány megkötést a cégvilágot és a költségvetést terhelő döntéshez. Nevezetesen azt követelték, hogy a kormány és a munkaadók a vártnál magasabb inflációs szinthez igazítsák az idei keresetnövekedést, illetve kezdjék meg a jövő évi béremelésekről és a végzettség szerinti minimálbér-tarifákról szóló tárgyalásokat, cserébe azért, hogy a szakszervezetek a maguk 52 ezer forintos minimálbér-emelési javaslatukkal felhagyjanak, s elfogadják az eredetileg tervezett ötvenezer forintosat.
A szociális párbeszéd érdemi része tehát a kormány és a munkáltatók között zajlott, hiszen végső soron egyetlen szakszervezet sem vállalta volna fel azt, hogy nemet mondjon a hazai bérszint felzárkóztatásának újabb epizódjára, s a munkavállalói érdekképviseletek ellenszegülése mellett emelje a legkevesebbet keresők bérét a munkaadói kör és a kormányzat.
Mindezzel persze nem kívánom csorbítani a szakszervezetek szerepét. Sőt. Bár szerepvállalásuknak nem volt érdemi jelentősége abban, hogy jövőre többet kapjanak kézhez a minimálbéren élők, az a tény elvitathatatlan, hogy a legkevesebbet keresők körével szélesítették, mundjuk így: tették teljessé az egyetértést.
De talán fontosabb ennél, hogy a hosszúra nyúlt szociális tárgyalások türelmes „kiülésével”, s a két másik fél által is elfogadható követeléseikkel kísérletet tettek arra, hogy társadalmi létjogosultságukat igazolják. Hiszen az üzleti élet nagyágyúival gyakorlatilag csak ott, az Országos Munkaügyi Tanács tárgyalóasztalánál állhatnak szóba. A rendszerváltozás óta ugyanis a szakszervezeti aktivisták tehetetlennek bizonyultak a multinacionális cégekkel, az állam után a legnagyobb munkaadói körrel szemben, a kis- és középvállalkozói szféra pedig szintén képes mellőzni a szakszervezeti jelenlétet, amikor az alkalmazottak béréről dönt.